Szamurájok, szarvasbébik és rejtélyes bűntények: itt van tíz olyan sorozat 2024-ből, amelyek lenyűgöztek minket!

A pulyka már elfogyott, a maradék bejgliből viszont egy kisebb falu népessége is jóllakna. A karácsony és újév közötti furcsa delíriumban nem igazán tudjuk, milyen nap van, hol vagyunk és úgy általában mi történik: ez a lehető legtökéletesebb alkalom arra, hogy sorozatokat daráljunk. A gigantikus kínálatban persze könnyű elveszni, így a végtelen böngészést és távirányítóért folytatott harcot elkerülendő megmutatjuk azt a tízet, amelyek szerintünk a legjobbak voltak 2024-ben - és amelyekre megéri időt szánni.

Kevés sorozat kezdődik olyan sejtelmes, egyszersmind baljós felütéssel, mint a True Detective (A törvény nevében) negyedik, hivatalosan a Night Country (Éjszakai vidék) alcímet kapó évada: egy felirat jelzi, hogy az év utolsó naplementéjét látjuk éppen. Helyszínünk az alaszkai, amúgy nem létező Ennis kisváros, ahol ha egyszer lemegy a nap, akkor hosszú időre beköszönt a sötétség.

A MAX platformon debütáló antológiasorozat legújabb, negyedik fejezete izgalmas újításokkal érkezik: Issa López irányítása alatt egy női főszereplő párosra, friss helyszínre és egy rejtélyes esetre fókuszál. A történet középpontjában a Tsalal nevű kutatóállomás áll, amely Ennis közelében található. Itt nyolc férfi tudós tűnik el nyomtalanul, mindössze egy levágott nyelv marad a nyomukban. Az ügy felderítésére két helyi rendőr, Liz Danvers (a mindig lenyűgöző Jodie Foster, akinek alakítását Emmy-díjjal is jutalmazták) és Evangeline Navarro (a sorozat valódi felfedezése, Kali Reis) vállalkozik, a sötétség leple alatt.

A True Detective első évada egy olyan mestermű, amelynek déli mocsaras környezete és Matthew McConaughey lenyűgöző teljesítménye a nyomozós sorozatok csúcsát képviseli. Ezzel együtt óriási elvárásokat támaszt mindenki számára, aki hasonló műfajban próbálkozik. A sorozat két meghatározó alkotója, Cary Fukunaga rendező és Nic Pizzolatto író, az első évad óta külön utakon járnak, hiszen a két művész között kialakult konfliktus következtében csak Pizzolatto maradt a projekt élén. Az ezt követő második évad a vártnál sokkal gyengébbre sikeredett, míg a harmadik már elfogadhatóbb színvonalat képvisel. Most, úgy tűnik, új irányvonalat kísérelnek meg. A misztikum és a fatalizmus azonban nem változott: a nyomozás állandó sötétségben, hóban és jégben zajlik, ahol a nappal és éjszaka határai elmosódnak. A kopár tundra mélységeiben nem lehet látni néhány méternél tovább, mintha a valóság határai teljesen elmosódnának.

Patricia Highsmith 1955-ös regénye, A tehetséges Mr. Ripley, azóta is megihleti a filmes világot. Az első adaptáció, Ragyogó napfény címmel 1960-ban készült Alain Delon főszereplésével, és ezzel a produkcióval Delon nem csupán a francia mozi ikonja lett, hanem világszerte elismert szupersztárrá vált. Később, 1999-ben Anthony Minghella újraértelmezte a történetet Matt Damon főszereplésével, egy olyan pszichothriller formájában, amely nemcsak a nézők Olaszország iránti vágyát ébresztette fel, hanem Jude Law karrierjének is új irányt adott. A mai világban, ahol a komplex karakterek és a morális dilemmák iránti érdeklődés csak fokozódik, a nagyravágyó és szerepekbe bújó gyilkos története még mindig releváns. Az új évezred filmes eszközeivel és a digitális korszak narratíváival a Ripley-történet új szintre emelhető. A modern technológia, a közösségi média és a globális kulturális hatások új dimenziókat adhatnak a cselekményhez, lehetővé téve, hogy a karakterek még árnyaltabbá és összetettebbé váljanak. A társadalmi elvárások és a pszichológiai játszmák mélyebb feltárása révén a történet újraéledhet, miközben a nézők elgondolkodhatnak a hatalom, identitás és etikusság határvonalain. Egy új feldolgozásban a technológia fejlődése és a globális kapcsolatok tágabb perspektívát adhat a gyilkos motivációinak és tetteinek, bemutatva, hogyan manipulálhatja a modern Ripley a digitális világot, hogy elérje céljait. A karakter pszichológiai mélysége, a manipuláció művészete és a társadalmi normák kérdései mind fontos szerepet játszhatnak egy olyan adaptációban, amely képes a klasszikus történetet új fényben feltárni.

A Netflix nyolcrészes minisorozata, amely teljes egészében fekete-fehérben készült, valódi vizuális gyönyörűség, és Andrew Scott brillírozó Ripley-jét vonultatja fel. Ha a három Ripley-t egymás mellé állítanánk, Delon alakítása tűnne ki a legtermészetesebb és legcsábítóbb formában (hiszen elég csak ránézni, hogy azonnal magával ragadjon). Damon karaktere első pillantásra lúzer, ám ártatlan tekintetéből már előrebukkan az őrület szikrája, míg Scott Ripley-je már a kezdetektől fogva vészjelzést ad, mint egy potenciális sorozatgyilkos. A sorozat legnagyobb erőssége, hogy mesterien von be minket a gyilkos belső vívódásaiba, miközben a gazdagság morális következményei is izgalmasan bontakoznak ki. A Ripley egy első osztályú film noir stílusgyakorlat, melyben a főszereplő enigmatikus lénye továbbra is számos kérdést hagy maga után.

A sorozatkészítők egyik legizgalmasabb és legszínesebb témája a show-biznisz világa, amely igazi aranybánya a történetekhez. A Seinfeldtől kezdve a BoJack Horsemanen át a Hollywoodig terjedő paletta már mindent felölel, hiszen ez a szakma tele van ellentmondásokkal, amelyek a nézőket mágnesként vonzzák. A csillogás és a magány szoros összefonódása, a tehetség és a kemény munka, a küzdelmek és a diadalok – mindezek a komikusszakma drámai színterévé válnak. De vajon létezik-e olyan vígjáték, amely a nevetés mögötti mély sebekről és traumákról mesél?

A tavaly véget érő, lenyűgöző A káprázatos Mrs. Maisel az ötvenes-hatvanas évek vibráló világába kalauzolja a nézőt, ahol egy fiatal, elvált zsidó édesanya stand-up karrierjének felemelkedését követhetjük figyelemmel. Ezzel szemben a MAX-on futó Hacks - A pénz beszél a jelenkor problémáit boncolgatja, fókuszálva a generációk közötti különbségekre, a politikai korrektségre, és arra, hogy valójában min is nevetünk. A történet középpontjában egy hetvenes éveiben járó, Las Vegasban fellépő stand-up komikus legenda, Deborah Vance (Jean Smart) és egy Z generációs forgatókönyvíró, Ava (Hannah Einbinder) áll, akik egy félresikerült Twitter-poszt miatt kerültek egymás kereszttüzébe. Az első pillanattól kezdve nem képesek elviselni egymást, de egy heves vita után végül úgy döntenek, hogy közösen próbálnak meg kikeveredni a szakmai válságból, ami mindkettőjüket fenyegeti.

A Hacks abban a legjobb, hogy különösebb erőlködés nélkül, pengeéles párbeszédekkel fricskázza meg a televíziós vígjáték műfajának elmúlt évtizedeit, és egyúttal az egész ipart is parodizálja. Smart pedig egészen szenzációs, amolyan dívásított Joan Rivers: nem véletlen, hogy a Hacks - A pénz beszél eddigi mindhárom évadáért ő vihette haza a legjobb komika Emmy-szobrocskáját.

Ritka az alkalom, amikor egy sorozat kiemelkedik a filmfesztivál programjából, de Velencében éppen ez történt: Thomas Vinterberg disztópiája mellett Alfonso Cuarón új, Oscar-díjas produkciója, a listás színészekkel bemutatott Cáfolata is a legnagyobb meglepetések közé sorolható. Hat évvel a lenyűgöző 2018-as Roma után Cuarón most ismét megmutatja tehetségét, miniszériáját Renée Knight regénye alapján ő jegyzi, mind íróként, mind rendezőként.

Ne legyenek kétségeink: a mexikói zseni már az első pillanattól fogva manipulál minket. A mű címének, a "Disclaimer"-nek a szó szerinti fordítása nem véletlenül a felelősségkizárás. Amikor Catherine Ravenscroft (Cate Blanchett) dokumentumfilmes újságíróként elismerést kap, a díjat átadó nő beszédében arra hívja fel a figyelmet, hogy a mai világban szinte minden médium a valóság torzítására épít. Bármilyen alkotás, amit létrehozunk, még a legjobb szándékkal is, a befogadók saját látásmódja által formálódik. Ez a megállapítás érvényes a dokumentumfilmekre, a régi erotikus fényképekre vagy akár egy könyvre is. De talán a leginkább a Cáfolatra igaz, ami egyáltalán nem az, aminek első pillantásra tűnik.

Catherine élete a feje tetejére áll, amikor valakitől kézhez kapja A vadidegen című könyvet, amely a fiatal Jonathan végzetes nyaralását meséli el. A könyvet a fiú édesanyja, Nancy (Lesley Manville) írta, így próbálta meg megérteni, ami a fiával történt húsz évvel ezelőtt az olasz tengerparton. Özvegy férje, Stephen (Kevin Kline) publikálja, majd bosszúból elküldi Catherine-nek, aki a női főszereplőben ráismer saját magára, és innentől aztán minden kapcsolata úgy borul fel, akár egy kártyavár. A Cáfolatban Jonathan, Stephen és Catherine szemszögei úgy váltakoznak, akár a néző viszonya a szereplőkhöz. Kinek higgyünk, és ki a valódi áldozat?

Ki merem mondani: a "Gyilkos a házban" az utóbbi évek egyik legkiemelkedőbb és legszórakoztatóbb sorozata, amely valódi feel-good komédiaként ragyog. Selena Gomez, Martin Short és Steve Martin főszereplésével ez a krimi három sikeres évad után idén negyedszer is visszatér, és továbbra is nyomon követhetjük a szokatlan nyomozótriót, akiknek a nyomában mindig ott lohol a halál. Míg a harmadik évad a színházi világ rejtelmeibe kalauzolt minket, a negyedik évad már a filmgyártás kulisszái mögé visz minket, hiszen Hollywoodban remake készül a "Gyilkos a házban" podcastból.

Térjünk vissza a történet gyökereihez: minden egy váratlan találkozással kezdődik. A Brazzos krimisorozat korábbi sztárja, a titokzatos Charles-Haden Savage (Martin), a szeszélyes és bukott Broadway-rendező, Oliver Putnam (Short), valamint a fiatal művészlélek (Gomez) véletlenül összefutnak a felső West Side impozáns Arconia épületének liftjében. A csapatot kiegészíti Tim Kono, az első évad kulcsszereplője, aki nemsokára tragikus módon életét veszti. A true crime podcast-rajongók hármasa megkérdőjelezi a rendőrség öngyilkosságra vonatkozó megállapításait: bűncselekményre gyanakodnak, és elhatározzák, hogy saját nyomozásba kezdenek, amit podcast formájában osztanak meg a világgal. Szerencsére minden évad újabb titkokat és rejtélyeket hoz, hiszen mindig akad egy újabb áldozat és megoldásra váró ügy.

A Gyilkos a házban amellett, hogy ügyesen lovagol a true crime őrület hullámain, képes egyszerre fricskázni a műfajt, kiszólogatni a színház és a filmgyártás világának, és nagyon emberi témákat mutat be a jól megírt karakterek révén. Mabel tökéletesen megtestesíti a millenial generációt: fogalma sincs, hogy mihez kezdjen az életével, és végül addig rágódik a válaszokon, hogy közben elfelejt élni. Vele erős kontrasztban áll a két hetvenes férfi, akik az öregedés gondjait-bajait és még annál is inkább a relevanciájuk elvesztését nyögik. Mindezt szerencsére nagyon viccesen teszik, és remekül működik ennek a valószínűtlen barátságnak a kémiája.

A főszereplők mellett, akik teljes mértékben elmerülnek karaktereik világában, visszatérő mellékszereplőként láthatjuk Meryl Streepet, Da'Vine Joy Randolphot és Paul Ruddot. Az előző évadokban pedig feltűnt már olyan neves alak, mint Tina Fey, Nathan Lane, Michael Rapaport, Amy Schumer, Cara Delevingne vagy éppen Sting. A negyedik évadban új színt visz a történetbe Molly Shannon, aki egy erőszakos hollywoodi producer bőrébe bújik, míg a filmvásznon egy különc triót alakít Eva Longoria, Eugene Levy és Zach Galifianakis. A színészek arcáról lerí, hogy a Gyilkos a házban számukra valódi örömforrást jelent – ezt pedig mi nézők is nagyra értékeljük.

- Sikerült leszerződtetni az ír fickót?

- Jaja, megvan, megcsíptük Farrellt!

Colin Farrell? Az ír szexszimbólum egy olyan szerepre, amit korábban Danny DeVito formált meg? Te teljesen megőrültél?!

- De hát nem azt állítottad, hogy az ír színész a Sziget szellemeiből és az Erőszakik című filmből ismert?

- A másik ír színészt, Brendan Gleesont, te idióta!

- Valóban, Gleeson kinézete kifejezetten a Pingvinre emlékeztet. Most akkor mit tegyünk ezzel az új felfedezéssel?

- Hadd gondolkodjak egy pillanatra... Végül is Farrell-nek van egy különleges képessége a hangja megváltoztatására. Miért ne adhatnánk rá egy vastag zsíröltönyt, hogy sokkal impozánsabbnak tűnjön? És mi lenne, ha felbérelnénk egy hadseregnyi maszkmestert és sminkmestert egy vagyont költve, hogy minden egyes nap hosszú órákat dolgozzanak azon, hogy úgy nézzen ki, mint Gleeson?

- Remek! Legyen így!

Nem tudom sem megerősíteni, sem megcáfolni, hogy a fent említett beszélgetés valóban zajlott-e a 2022-es Batman producerei vagy casting direktorai között. Azonban az utóbbi időszakban az élőszereplős köpenyes igazságosztókkal és társaikkal kapcsolatos események meglehetősen kiábrándítóak és unalmasak voltak. Matt Reeves filmje viszont egy új irányt jelölt ki, amely némi reményt adhat – főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a filmipar eltökélten arra törekszik, hogy a jövőben is folyamatosan szuperhősök kalandjait tolják a nézők torkán, újra és újra.

A filmben megjelenő Pingvin karaktere idén saját sorozatot kapott, amely nem csupán Colin Farrell lenyűgöző teljesítménye miatt tűnik ki, hanem a szintén izgalmas Cristin Milioti szereplése miatt is. Ezért úgy érezzük, hogy az idei év egyik legkiemelkedőbb alkotását hozták létre. A történet egy klasszikus gengsztersztori, amely Tony Soprano felemelkedését idézi Gothamben, és a végén egy igazán meglepő fordulattal szolgál. Részletesebben itt olvashatsz róla.

Mi a közös több száz lakókocsis cigányban, egy táncoló, csirkejelmezes férfiban, néhány postagalambban és Adolf Hitler jobb heréjében, mindez pedig a hajdani gazdagok kastélyai alatt termesztett marihuánával? A válasz a pandémia előtti időszakban bemutatott Úriemberek című filmben rejlik, ahol Guy Ritchie visszatér a gyökerekhez: egy őrült tempójú, színes alvilági karakterekkel teli világba, és az összefonódó cselekményszálak izgalmas hálójába. A történet középpontjában a brit arisztokrácia elszegényedő tagjai állnak, akik bűnbandákat engednek le hatalmas birtokaik alá, hogy drogbizniszt bonyolítsanak.

A márciusban debütáló spinoff sorozat, amely a Netflix kínálatában debütált, rendkívül izgalmasan bontja ki az alaphelyzetet. A végeredmény mintha egy brit Tarantino különös kézjegyével készült volna, ahol eddig meg nem valósult ötletek találkoznak egy enyhén ittas alkotói szeszély szüleményeként. Szerencsére a végeredmény valóban szórakoztatóra sikeredett. A veterán Eddie (Theo James) apja halála után örökli a Halstead grófja címet, ám gyorsan rádöbben, hogy a Glass család régi megállapodása miatt egy bűnszervezet örökségét is magával hozza. A történet során felbukkannak a Blöffből ismert figuraik, bokszmeccsek zajlanak, és a brutális erőszak mellett egy perverz szenvedélyű karakter is megjelenik, akit mindezek mellett rengeteg őrült fordulat kísér. A szereplőgárda Ritchie stílusához híven tökéletes választás, a színészek pedig láthatóan élvezik a produkció adta kihívásokat, amit mi nézők is maximálisan átélhetünk. Ráadásul, a jó hírek sem maradnak el: már be is rendelték a második évadot!

Az Edinburgh-i Fringe a világ legnagyobb előadó-művészeti fesztiválja, ahol olyan ikonikus tehetségek, mint Maggie Smith, Alan Rickman és Emma Thompson mutatták meg tudásukat pályájuk kezdetén. A fesztivál nemcsak sztároknak, hanem új és innovatív daraboknak is otthont ad. Itt debütált például Phoebe Waller-Bridge kultikus darabja, a Fleabag, amely később világszerte ismertté vált az azonos című sorozat révén. Emellett Richard Gadd önéletrajzi ihletésű Szarvasbébije is itt bukkant fel, amely a Netflix figyelmét is felkeltette, ezzel újabb mérföldkövet állítva a modern színház történetében.

Kevés dolog kínosabb, mint végignézni egy rossz standupműsort. Az embert eluralja a szekunder szégyen, és egyre lejjebb süllyed a székében - a humorista helyett is. Gadd karrierje elején az a fajta komikus volt, aki neonparókában és flitteres tornadresszben saját anyja halálával viccelődött, ám hamarosan olyan dolgok történtek vele, hogy komoly önterápiába kezdett, eredményeit pedig meg is osztotta közönségével. A 2015-ben ugyancsak a Fringe-en bemutatott Monkey See, Monkey Dot egy hatvanperces, futópadon előadott produkció volt, amelyben azt mesélte el, hogyan lett nemi erőszak áldozata. Következő nagy traumájából aztán még nagyobb siker lett: 2019-ben a Szarvasbébi Skóciából nemcsak Londonig jutott, hanem a Netflixre is.

Idén tavasszal senki sem gondolta volna, hogy egy apró, intim brit minisorozat fogja dominálni a nézettségi listák élét, de a Szarvasbébi éppen ezt tette. A cselekmény középpontjában Martha áll, aki magát ügyvédnek vallja, de valójában munkanélküli középkorú nőként éli mindennapjait. Egy este a pult mögött álló, kezdő humorista, Donny (akit a saját alteregója, Gadd formál meg) szimpátiából meghívja egy italra. Ez a barátságos gesztus azonban hamarosan Marthában kóros megszállottsággá alakul: több mint 41 ezer zaklató e-mailt és 350 órányi hangüzenetet küld a fiatal férfinek, sőt, a környezetét is célkeresztbe veszi. Az események drámai fordulatot vesznek, és a történet feszültsége csak fokozódik.

Az egyik pillanatban lecsukatnánk és elmenekülnénk egy másik országba, hogy soha többé ne találhasson meg, a másikban pedig őszinte szánalmat érzünk egy olyan ember iránt, akinek az élete egy ponton végzetesen félrecsúszott és remeg minden törődésmorzsáért és szeretetért. A Szarvasbébi központi témáját, a zaklatást számos aspektusból, sőt azok kifordításából is egyszerre szemléli. Egyszerre kellemetlen és abbahagyhatatlan, pszichoanalitikus igényű mélyfúrás, amely fel meri tenni a legkényesebb kérdéseket is.

Állunk a forró olajat okádó tűzhely mellett az oroszlánketrecben, és egyszerre kiáltjuk: igen, séf! A többszörös Emmy- és Arany Glóbusz-díjas "A mackó" című sorozat nem csupán a hagymát, hanem a lelket is rétegeire bontja. Chicagóban, a szél fújta utcákon egy lepusztult szendvicsező csapata küzd a túlélésért. A helyszínre érkezik Carmen Carmy Berzatto (akit már két Emmy- és egy Arany Glóbusz-díjjal jutalmaztak Jeremy Allen White kiváló alakításáért), aki nemrégiben még a gasztronómia sztárja volt, ám most a testvére tragikus elvesztése után a családi vállalkozást próbálja összerakni a szétesés szélén. Emellett fel kell vennie a kesztyűt és megértenie a vendéglátás más területén dolgozó szakácsok nyelvét is.

A 2022-ben debütáló sorozat nemcsak hogy megőrzi az első évad magas színvonalát, hanem a második évaddal számos szempontból túl is szárnyalja azt. Az idei ősz folyamán érkező harmadik évadban viszont egy kicsit lelassít a korábbi őrült tempóból, lehetőséget adva a szereplőknek és a nézőknek, hogy mélyebben elgondolkodjanak az eseményeken. Az élet egyre bonyolultabbá válik, ahogy Carmy rengeteg fáradság és kiabálás árán a zűrzavaros büfét egy igazi étteremmé formálja, miközben a csapat tagjai is megtanulják, hogyan dolgozhatnak együtt, mint egy valódi közösség.

Christopher Storer sorozata a kíméletlen tempót humorral oldja, mesteri cselekményvezetéssel, puskaropogásként pattogó - gyakran húsba csapódó - párbeszédekkel és ritkán látott színvonalú karakterábrázolással. A mackó cím egyébként egy szójáték lefordítása, hiszen a Bear (medve) a Berzatto név becézése, a sorozat pedig olyan realista módon mutatja be az éttermi-konyhai közeget, mint ahogyan még talán sosem láttuk. Főhősének tragédiája már-már a háborús veteránokra jellemző poszttraumás stressz. Teljes írásunkat A mackóról és úgy általában a konyhákban játszódó filmekről itt lehet elolvasni.

A streamingplatformok bőséges választékkal kényeztetnek minket kosztümös sorozatok terén, amelyek között találunk olyanokat, mint az Aranykor, amely a Downton Abbey hagyományait követi, de új, újvilági arisztokraták rivalizálásával friss színt visz a műfajba. Ezzel szemben ott van a Bridgerton és társai, amelyek inkább a mesés escapizmusra építenek, és bődületes népszerűségnek örvendenek. E sorozatokban a legnagyobb dráma gyakran abban rejlik, hogy ki kivel táncol a bálon, míg az idei év legjobb drámája, A sógun, egy sokkal sötétebb, komplexebb világba repít minket. Itt a konfliktusok komolyabbak, és a becsület védelme érdekében hajlandók az emberek a legextrémebb lépésekre is: a legnagyobb feszültség forrása gyakran az, hogy hányan választják a szeppukut, ha valakit megsértenek. A James Clavell 1975-ös bestsellerén alapuló minisorozat nemcsak a drámai halálesetek miatt emelkedik ki, hanem a mély karakterábrázolás és a történelmi hűség miatt is, amely elragadja a nézőt, és elgondolkodtatja a becsület és a lojalitás fogalmán.

A történelem ihlette sztori szerint a 17. század elején járunk, amikor polgárháborúk sújtják Japánt. Felnőtt korú örökös híján régenstanács kormányoz, de az igazi hatalom azé lesz, aki a legfőbb hadúrrá, sógunná válik és egyesíti Japánt. Josi Toranaga (Hiroyuki Sanada) a tanács egyik tagja, aki ellen összefognak társai a hatalmi harcok közepette, élen a ravasz Isidóval. Toranaga nem önös szándékból, hanem Japán érdekében nyíltan szembefordul riválisaival, és háborúra készül. Ebbe a konfliktusba csöppen a hajótörött John Blackthorne, akit William Adams navigátorról mintáztak: ő volt az első angol, aki betette a lábát Japánba. A brit legnagyobb szerencséjére találkozik Toranagával és annak csodaszép, karizmatikus, ám tragikus múltú tolmácsával, Marikóval (Anna Sawai).

A Disney+ kínálatában fellelhető, tíz epizódból álló sorozat a legmagasabb művészi színvonalat képviseli. Azonban itt a lélegzetelállító díszletek és jelmezek nem csupán a látványt szolgálják, mint mondjuk a Tom Cruise főszereplésével készült Az utolsó szamuráj esetében. A sorozat mélyreható karakterábrázolása és gazdag világépítése hitelesen tükrözi a feudális Japán árnyalatait, olyan mértékben, hogy Kuroszava Akira vagy Kobajasi Maszaki klasszikus szamurájfilmjei is eszünkbe juthatnak róla. A színészi teljesítmények kiemelkedőek, és Hiroyuki Sanada, valamint Anna Sawai történelmet írtak azzal, hogy idén Emmy-díjat nyertek a legjobb drámai sorozatszínész és színésznő kategóriájában. A sógun nem csupán egy politikai dráma, hanem egy személyes konfliktusokkal teli történet, amely néha még a Trónok harcánál is brutálisabb.