Sírás, nevetés, tánc és örökölt sorsok – így éltük meg az Everness fesztivál varázslatos pillanatait. A zene ritmusára együtt mozdultunk, a szívünk dobogása egybeolvadt a természet hangjaival. Minden lépés, minden nevetés és könnycsepp egy új történetet m
Élménybeszámoló a Balaton partján megrendezett önismereti és életmódfesztiválról, ahol a résztvevők mélyreható tapasztalásokban vehettek részt. A fesztivál varázslatos környezete tökéletes hátteret biztosított a hangfürdő nyugtató hullámainak, a transztánc felszabadító ritmusának és a generációkon átívelő traumák feldolgozásának. Minden program egy újabb lépcsőfok volt a belső utazásunk során, amely során felfedezhettük önmagunk rejtett zugaikat és összekapcsolódhattunk másokkal egy mélyebb szinten. Az élmények gazdagsága és a közösség ereje mindannyiunk számára felejthetetlen pillanatokat hozott.
Könnycsepp, mosoly, mélység, magasság. Többnyire ezek a szavak jutnak eszembe, ha az Everness Fesztiválról van szó. Ide általában azok jönnek, akiket foglalkoztat az önismeret, a tudatosság és szeretnék a régi nézeteiket újracserélni, fejlődni. A rendezvény idei tematikája is ez volt: paradigmaváltás. Itt senki nem ítélkezik, nem érdekli, milyen ruhában vagy, ahogy az sem, a hétköznapokban mi a beosztásod. Már 12 éve annak, hogy létezik a fesztivál - én harmadszor jártam ott -, amelynek célja, hogy kiegyensúlyozottabb, boldogabb társadalom legyünk - lássuk be, lesz még munka sokáig. Ahogy az utóbbi években is, idén is a siófoki-sóstó camping szolgált helyszínül június végén.
Negyvenéves koromra érkezett el az a pillanat, amikor elhatároztam, hogy alaposabban megismerem önmagamat. Tudtam, hogy a gyerekkoromban átélt traumák kísértenek, de sosem tudtam igazán megragadni az érzést, és azt sem, hogyan kezdjek vele valamit. Mint sokan mások, én is azt hittem, hogy csak nekem vannak ilyen gondjaim. Aztán, bár nem tűnt a legjobb ötletnek, mégis úgy döntöttem, hogy egy matraccal és egy hátizsákkal nekivágok egy hétvégi sátorozásnak. Valamiért idén is ezt választottam.
A fővárosból, amint elindul a vonat, másfél órán belül Siófók-Sóstóra érkezhetünk. Itt aztán dönthetünk: sétálunk egy kilométert, vagy megvárjuk a fesztiválbuszt, amely a kempinghez visz minket. A kalandvágyóbbak persze autóval vagy lakókocsival érkeznek, telepakolva minden földi jóval, és kiállva a hosszú sort az M7-esen, amit hónapok óta újítanak. Még mindig nem értem, miért áll meg az egész társaság egy sávelhúzás miatt. Én is ezt a megoldást választottam, mert még mindig jobb, mintha negyven fokban a vonat kocsijában ücsörögnék, vagy a sínek mentén gyalogolnék a pusztában, ha esetleg egy felsővezeték megadja magát, ami már heti rendszerességgel megtörténik. Ezzel próbálom megnyugtatni magam: ha végre odaérek, úgyis hátrahagyom ezt a kis bosszankodást.
Tűző napsütésben érkezem, és velem együtt sokan mások is az ország minden szegletéből. Muszáj időben beállítanom a sátramat, hiszen már igazi fesztiválharcos vagyok, tudom, hogy sietnem kell, ha a hűvös árnyékot adó fa alá és a zuhanyzó közelébe akarom helyezni. A fesztiválozók jól tudják, hogy ez nem csupán apróság, különösen, amikor a hőmérő 35 fokot mutat, és a lakóhelyem már a nap folyamán is szaunává alakul – talán még egy tojás is megsülne benne. Ha körbenézek, mindig lenyűgöz, hogy mások milyen felkészültnek tűnnek: tényleg van, aki egy 220 literes hűtőszekrénnyel érkezik a sátorba! Ráadásul sokan családostul jönnek, a pár hónapos babától kezdve a kutyán át a nagyszülőkig mindenkinek van helye. Este aztán előkerülnek a tábori tűzhelyek, rotyog a vacsora, csordogál a sör, vagy éppen melegszik a tej – igazi közösségi hangulat teremtődik!
Kihívást jelentett, hogy egy hét leforgása alatt 300 programot dokumentáljak; a részvételre is csak a rendezvények egy kis részén volt lehetőségem. A legmeghatározóbb élmény azonban egy családtörténet mesélése volt, amely mélyen megérintett.
