Nem Trump, hanem a kétszáz éves Monroe-doktrina lenne az, ami összehozná az Egyesült Államokat Kanadával és Grönlanddal.

A Monroe-elv hosszú időre a feledés homályába merült, és csak a XIX. század második felében került újra a figyelem középpontjába. Theodore Roosevelt elnök 1904-es beszédében határozottan utalt erre a doktrinára, amelyben lényegében az Egyesült Államok nemzetközi csendőri szerepét hirdette meg. E beszéd keretein belül a "bunkósbot diplomáciája" koncepcióját vezette be, amelynek célja, hogy rendet teremtsen a nyugati féltekén, minden olyan országban, ahol törvénytelenséget észleltek. Ebből következően, ahol szükség volt rá, egy civilizált hatalom – értsd: egy nagyhatalom – beavatkozása vált indokolttá.

A doktrinával kapcsolatosan az Index megkereste a téma elismert szakértőjét, Magyarics Tamást. Az ELTE professzor emeritusa rámutatott, hogy az amerikai politikai gondolkodás már a XX. század elején is magában hordozott egyfajta érzékenységet, amely a "hátsó udvar" figyelésére összpontosított, különösen a közép- és latin-amerikai régiókra. A Panama-csatorna kiemelt jelentőséggel bírt, hiszen ez a vízi út összekapcsolta a két óceánt, így stratégiai szempontból is kulcsszerepet játszott. Ezt a területet végül 1977-ben, Carter elnöksége alatt adták át a panamai kormánynak, ami komoly diplomáciai lépésnek számított.

Amikor azt a kérdést vetették fel, hogy ha a Panama-csatorna mindig is ennyire jelentős volt, miért döntöttek a visszaadásáról, Magyarics Tamás kifejtette, hogy Carter elnök véleménye szerint a csatornára vonatkozó eredeti szerződés bizonyos elemei már elavultak. A megállapodás alapján az amerikaiak felügyeleti jogának 1999. december 31-ig kellett volna érvényben maradnia. Ezt követően azonban az amerikaiak egyfajta elsőbbségi pozíciót vívtak ki maguknak a Carter által aláírt 1977-es szerződés keretein belül, amely szerint az amerikai hadihajók áthaladása a csatornán minden más hajóval szemben prioritást élvezett, ha erre szükség volt.

A professzor emeritus véleménye szerint Panama volt az első latin-amerikai ország, amely csatlakozott a kínai Övezet és Út kezdeményezéshez. Ennek keretében egy hongkongi vállalat már jelentős részesedést szerzett a Panama-csatorna mindkét végén található kikötőkben. Az amerikaiak ezt a lépést a kínai terjeszkedés aggasztó jeleként értelmezik. Ráadásul a kínai fél jelezte, hogy ha szükséges, készséggel építenének egy alternatív csatornát Közép-Amerikában, ami tovább fokozza a feszültséget a térségben.

1812-ben már zajlott egy konfliktus Kanadáért az Egyesült Államok és Nagy-Britannia között. Az akkori amerikai elnök célja az volt, hogy birtokba vegye a kontinens egy jelentős részét, ahol napjainkban a kanadaiak körülbelül 95%-a él, míg az ország többi területe szinte néptelen. Végül azonban ez a terv nem valósult meg. Magyarics Tamás megjegyzi, hogy a kanadai lakosság nem vágyik arra, hogy az Egyesült Államok 51. tagállama legyen. Trump bedobott ötlete valójában Justin Trudeau kanadai miniszterelnök már amúgy is ingatag pozícióját próbálta még inkább megingatni.

Grönland kérdése már több alkalommal is középpontba került az Egyesült Államok figyelmében az elmúlt másfél évszázad során. Az amerikai stratégák számára egyértelmű, hogy a sziget rendkívül fontos szerepet játszik a globális hatalmi egyensúlyban, hiszen nemcsak az Északi-sark közelsége, hanem gazdag természeti erőforrásai is vonzóvá teszik. Ha az Egyesült Államoknak sikerülne megszereznie Grönlandot, azzal kiszoríthatná a térségből a kínai és orosz érdekeket, és csökkenthetné a ritkaföldfémek terén Kínától való függőségét is, amely a modern technológiák fejlesztésében kulcsszerepet játszik.

A Monroe-doktrina visszatérő elemzése során a professzor emeritus három alapvető elvét emelte ki. Először is, az Egyesült Államok elutasítja a további európai gyarmatosítási törekvéseket Latin-Amerika területén, miközben a már létező gyarmatokkal kapcsolatban mindössze tudomásul veszi a fennálló helyzetet. A második elv, amely már nem állja meg a helyét, az, hogy az Egyesült Államok nem avatkozik bele az európai ügyekbe; azonban a NATO keretein belül az USA aktívan jelen van Európában. Végül, a harmadik alapelv, amely szintén már nem érvényes, az volt, hogy az európai politikai rendszereket – különösen a monarchiákat – nem szabad Latin-Amerikában bevezetni.

Ez a bizonyos Manifest Destiny, azaz a testet öltött végzet, amelyet 1845-ben fogalmazott meg egy amerikai újságíró. A lényege pedig az, hogy abban az időben az USA feladata az észak-amerikai kontinens benépesítése az Atlantitól a Csendes-óceánig és ebben a folyamatban egyfajta civilizációs szerepet kell betöltenie.

A korabeli Texas Mexikó része volt, azonban 1836-ban kikiáltották függetlenségüket és majdnem tíz évig létezett a Texasi Köztársaság. 1845 végén az akkori elnök meghívta, hogy legyen az USA tagállama. Magyarics Tamás ennek kapcsán utalt arra, hogy ezért tört ki a mexikói-amerikai háború 1846-1848 között, aminek eredményeként került az Egyesült Államokhoz a mai Kalifornia, Arizona, Új-Mexikó, Utah. A spanyoloktól korábban még erővel ragadták el a Floridákat, mert akkoriban még volt Kelet-Florida és Nyugat-Florida is.

De vásárolt területeket is a korabeli Egyesült Államok, amelyek közül a legjelentősebb Louisiana megszerzése volt, a terület a Mississipitől a Sziklás-hegységig. Klasszius vásárlással került a tagállamok közé 1867-ben Alaszka, amelyet az oroszoktól vettek meg, akkori áraon 7 és fél millió dollárért. A britekkel megállapodva szerezték meg Oregon területét is, amely 1859-ben csatlakozott az Unióhoz.

A professzor emeritus határozottan úgy gondolja, hogy bár a hivatalos politikai diskurzusban nem gyakran hivatkoznak erre, az amerikaiak tudatában mégis él egy alapvető elv: folyamatosan figyelemmel kell kísérniük a saját hátsó udvarukat, és Latin-Amerikában semmilyen külső nagyhatalom jelenlétét nem tolerálják.

A hidegháború időszaka jól példázza, hogyan reagáltak a nagyhatalmak a globális kihívásokra, különös figyelmet fordítva a szovjet terjeszkedésre. Gondoljunk csak Kuba esetére, ahol a szovjetek befolyása komoly aggodalmat keltett, vagy a venezuelai és nicaraguai helyzetekre, ahol a hatalom megdöntésére tett kísérletek is zajlottak. Manapság a világ színpadán Kína emelkedik ki mint a legfőbb kihívás, bár eltérő módszerekkel. A kínaiak nem fegyverekkel vagy forradalmi eszmékkel próbálnak beavatkozni, hanem sokkal inkább pragmatikus megközelítéssel közelítik meg a helyzeteket. Számukra nem annyira fontos a politikai rendszerek jellege, mint inkább az, hogy hogyan tudnak profitálni a helyi kormányzatokkal való együttműködésből.