Az életem legmeghatározóbb pillanata, amikor szembesülnöm kellett a legnagyobb döntésemmel. Olyan választás volt ez, amely nem csupán a jövőmet formálta, hanem a lelkem mélyéig hatolt. Az érzések, a kétségek és a remények harca küzdött bennem, miközben pr

Az idei 12. Vásárhelyi Forgatag harmadik napján, délután 17 és 18.30 óra között, a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János termében különleges eseményre került sor: egy gazdagon illusztrált, érdekfeszítő kötet bemutatójára. A rendezvényen dr. Kiss András, a kötet szerzője és nyugalmazott belgyógyász-kardiológus főorvos osztotta meg tapasztalatait. Dr. Kiss 1961-ben fejezte be orvosi tanulmányait városunkban, és személyesen is átélte az 1956-os forradalom utáni megtorlások nehéz időszakát. Előadásában rávilágított arra, hogyan formálta át Nagyvárad mindennapjait és atmoszféráját a "szocializmus építésének" időszaka, valamint a város régi arculatának fokozatos eltűnését. Az esemény nemcsak a múlt eseményeit idézte fel, hanem fontos tanulságokat is hordozott a jelen számára.

Az előadás már javában zajlott, amikor új érdeklődők léptek be a terembe. Csalódottan távoztak, amikor észrevették, hogy egy idős úriember osztja meg gondolatait, míg ők Kilyén Ilka színművésznő Ajánlás című versműsorát várták, amelyet a 18-19 óra közötti időszakra hirdettek ugyanarra a helyszínre. A folyamatos jövés-menés láttán Ritziu Ilka Krisztina, a művésznő lánya, aki mindkét rendezvényen részt vett, megnyugtatóan közölte, hogy a két esemény egymásra épül, és türelemre kérte az érkezőket. Végül, miután Kiss doktor úr előadását meghallgatták és a könyvek dedikálása is megtörtént, a templomban megszületett a szemet és szívet egyaránt megérintő versműsor. Ritziu Ilka Krisztina énekszámai és Pethő Csaba gitárjátéka különleges élményt nyújtott a hallgatóságnak, mélyen megérintve mindenkit.

A szervezők tévedésének orvoslása érdekében megkértük az előadót, hogy válaszoljon a felmerült kérdéseinkre. Bízunk benne, hogy a versműsor is ismételten elhangzik, ezúttal egy még lelkesebb és népesebb közönség előtt.

Gyermekkorom és iskolás éveim Nagyváradon egy varázslatos időszakot jelentettek az életemben. A város, amely tele volt történelmi épületekkel és mesés parkokkal, igazi játszóterem volt számomra. Minden reggel izgatottan indultam el az iskolába, ahol barátokkal együtt fedezhettük fel a tudás világát. Az órák között a gyönyörű Kossuth téren játszottunk, ahol a fák alatt meséltek a régmúlt történeteiről. A tanárok nemcsak tudást adtak át, hanem igazi inspirációt is nyújtottak. Minden tantárgyban felfedezhettem a saját érdeklődésemet, legyen szó matematikáról, irodalomról vagy történelemről. Az iskolai rendezvények, versenyek és szavalóversenyek új barátságokat szültek, és emlékeket teremtettek, amelyeket sosem felejtek el. Nagyvárad utcái tele voltak élettel és színekben pompáztak. A város különleges atmoszférája mindig inspirálóan hatott rám, a Dóm tér lenyűgöző látványa pedig még inkább fokozta a város iránti szeretetemet. Gyermekkorom varázsa és iskolás éveim tanulságai mind a mai napig meghatározzák az életemet, és hálás vagyok, hogy ebben a csodálatos városban nőhettem fel.

- Hogyan foglalná össze egy mondatban a Marosvásárhelyre érkezése előtti éveket?

- 1938. április 17-én láttam meg a napvilágot Belényes városában. A bécsi döntést követően, 1940-ben családommal együtt Nagyváradra költöztünk, ahol elvégeztem az elemi iskolát, majd a középiskolát is.

- Milyen város volt Várad akkoriban?

- Váradot mindig egy csodálatos városnak tartottam. Amennyit gyermekésszel felfogtam, az számomra örömforrást jelentett. Jó hangulatú város volt, többségben magyar lakosokkal. A világbajnokság mérkőzéseit és híres döntőjét 1953-ban a strandon magyarul közvetítették, és általában kétnyelvűek voltak a feliratok. Nagyon szerettem Váradon gyermekeskedni, akkor még a Szacsvai, ma Cuza Vodă utcában laktunk, és a krumpliköves utcán az általam készített rongylabdával játszottunk. Nem is tudtuk, hogy van köztünk két román gyerek, akik úgy beszéltek magyarul, mint mi. Kilencéves voltam, amikor egy érdekes kétemeletes házba költöztünk, ahol jó néhány gyermek élt velünk együtt, akikkel remek játékokat találtunk ki. A középiskolát nagyon szerettem, kitűnő tanáraim voltak. Bár a tanügyi reform állandóan újabb és újabb változtatásokat idézett elő, és bizonyos tantárgyakból, például magyar nyelv és irodalomból nem is voltak tankönyveink, összességében jó emlékeim maradtak tanáraimról és az iskoláról.

Mikor és milyen impulzusok hatására döntött úgy, hogy az orvosi egyetemet választja?

1954-ben lépett életbe az a szabály, miszerint a tizedik osztály elvégzése után kötelező befejezni a középiskolát. Ekkoriban sokan még csak 16 évesek voltunk; én például 1944-ben, mindössze hatévesen kezdtem az iskolát, és még nem voltam eléggé felkészült ahhoz, hogy határozott elképzelésekkel rendelkezzek a jövőmet illetően. Kémia tanárom, Schwartz Lajos, aki kivételes pedagógiai tehetséggel bírt, azt javasolta, hogy Kolozsvárra menjek kutatókémiai szakra. Ugyanakkor a legjobb barátom és szomszédom már az orvosi egyetemre készült, és pontos elképzelése volt arról, hogy mit szeretne kezdeni az életével. Ez a barátság és az a lehetőség, hogy magyarul tanulhatok a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben, jelentős hatással volt rám. Végül úgy döntöttem, hogy oda iratkozom be. Akkoriban egy törvény értelmében, ha valakinek jeles érettségi bizonyítványa volt, felvételi vizsga nélkül is beiratkozhatott a választott egyetemre. Amikor megérkeztünk Marosvásárhelyre, azonban kiderült, hogy ez nem is olyan egyszerű, hiszen sokan voltunk, akik színjeles bizonyítvánnyal rendelkeztek. Egy teljes hétbe telt, mire végül eldöntötték, hogy mindannyiunkat felvesznek az intézménybe.

Marosvásárhely 1950-es évekbeli első találkozásom valódi élmény volt. A doktor úr könyvében egy gyönyörű kifejezésre bukkantam, amely így szól: "első benyomásra napsugaras városnak látszott." Ez a mondat tökéletesen visszaadja azt a varázslatos atmoszférát, amely azonnal magával ragadott. A város vibráló színei, a napfény által megvilágított utcák és a barátságos emberek mind hozzájárultak ahhoz, hogy Marosvásárhely számomra egy igazi ékszerdobozként ragyogjon.

Egy brassói fiú, Bányai Árpi, lett a barátunk, akivel felfedeztük a várost. Marosvásárhely napsütötte utcáin sétálva igazi élmény volt a motorverseny, amely a Rózsák terén zajlott. A közvetítés magyar nyelven zajlott, és a felfokozott hangulat valóban felemelő érzéseket keltett bennünk.

Bementünk a Kultúrpalotába a képzőművészeti kiállítást megnézni, amelyen a magyar festészet legnagyobb mestereitől voltak képek kiállítva.

Mindig is foglalkoztatott az a gondolat, hogy az épület, ahol az egyetem működött, egykor hadapródiskolaként szolgált, ahogyan a nagyváradi megfelelője is hasonló funkciót töltött be. Váradi szívvel sajnáltuk, hogy az orvosi egyetem nem a mi városunkban kapott otthont, hiszen ez csak egy távoli álomnak tűnt. Ugyanakkor Vásárhelyen is megtaláltuk a boldogságunkat, és élményekkel gazdagon tértünk haza.

Kintlakóként a Holtmaros utcában bukkantam rá egy szobára, amelyben két évig osztoztam egy barátommal. A harmadik évünket a Kaptatós utcában töltöttük, ami különösen romantikus időszaknak bizonyult. A háziak elutaztak, és az alsó szintet bezárták, így nekünk kellett egy falépcsőt készítenünk, hogy egy kis erkélyen keresztül juthassunk fel a szobánkba. Igazán kedves kis hely volt, akár csak a kút, ami az udvaron várakozott. A negyedévtől kezdve pedig az Engels utcában, a Simó Géza gyár szomszédságában éltem egy családnál, ahol harmadmagammal osztoztunk a mindennapokban.

- Milyen benyomást tett az egyetem?

Fiatal fejjel nem voltak konkrét elképzeléseim, de tanáraink iránti tiszteletem mindig is mélyen gyökerezett. Már az első évben olyan kiemelkedő személyiségek tanítottak nekünk, mint Székely Károly, Szentpéteri József és Maros Tibor, aki páratlanul szép magyar nyelven tudott fogalmazni. Az előadások végén sok esetben tapssal jutalmaztuk a teljesítményüket. Az első években még csak elméleti tantárgyakat tanultunk, ám harmadik évben először léptünk kapcsolatba a betegekkel, és ekkor vált világossá számunkra, hogy milyen fontos hivatásra készülünk. A tünettan során a kiváló Hirsch Aliz irányításával tanulhattunk, valamint Horváth Éva tanársegéd asszony szenvedélyes támogatása felejthetetlen élmény volt számunkra. A negyedik félévtől kezdve belekóstoltunk a belgyógyászat, sebészet, ideggyógyászat, gyermekgyógyászat, valamint később az elmegyógyászat világába. Minden klinika mögött olyan neves professzorok álltak, akik kiválóan vezették a tanulási folyamatot. A marosvásárhelyi egyetem hírnevének titka abban rejlett, hogy végzettjei alapos és átfogó felkészítést kaptak. Tanáraink mindent beleadtak, hogy a falusi körzeti orvosokként képesek legyünk megfelelni a helyi igényeknek: a betegek alapos kikérdezése, vizsgálata, kisebb sebészeti beavatkozások elvégzése és szülések levezetése mind a mindennapi feladataink közé tartoztak; sőt, még a foghúzások is a rutinunk részét képezték.

A elhangzottak és a könyvéből nyert információk alapján világossá válik, hogy az 1956-os események következményei jelentős mértékben befolyásolták a diákéveket, és Ön is egyike volt azoknak, akik ennek a zűrzavarnak a közepette szenvedtek.

1956-ban 18 évesek voltunk. Azelőtt, a nyár folyamán, Budapesten töltöttem egy hónapot, ahol felfedeztem a Csillag nevű folyóiratot a tanári olvasóban. Az írások merészek voltak, és bátran tárták fel a rendszer anomáliáit. Tanulmányi felelősként közérdekű információkat osztottam meg az évfolyammal, melyeket a Csillagban olvasottakkal színesítettem. Ebből sosem lett bajom. 1956 októberének első felében, a forradalom előtt, részt vettem egy nagy IMSZ-választási gyűlésen, ahol a levegő szinte vibrált az izgalomtól. A terem megtelt az őszinte beszélgetésekkel, és úgy éreztem, mintha új szelek fújnának, lehetőséget adva arra, hogy mindannyian kifejezzük, amit a lelkünk mélyén hordozunk.

Amikor 1956 forradalma kitört, természetesen hatalmas izgalommal töltött el minket az események alakulása, de hol is gyűltünk össze? A rádió előtt, ahol a híreket figyeltük. Csernik Zoltán, a tehetséges kollégánk, aki három évvel idősebb volt nálunk, volt a központi figura. Mindannyian reméltük, hogy Magyarország megszabadul a szovjet csapatoktól és a Rákosi-féle diktatúra igájától. Barátom, Horváth István, és én még azt is megpróbáltuk, hogy eljussunk a Vérközpont igazgatójához, Kiss Györgyhöz, és kifejezzük szándékunkat: vért szeretnénk adni a budapesti fiataloknak, akik a pesti utcákon szenvednek. Másnap azonban a marxista katedra vezetője, valamint a katonatiszt, aki a hétfői elméleti katonai kiképzéseinket irányította, kijelentették, hogy Magyarországon huligánok és fasiszta elemek robbantották ki az ellenforradalmat, ami veszélyt jelent a szocialista rendszer vívmányaira. Ezzel a nyilatkozattal sajnos a véradás lehetősége is szertefoszlott.

Miután a szovjet erők egy hét leforgása alatt megfékezték a forradalmi mozgalmat, november 4-én Kádár János, Münnich Ferenc, Apró Antal és mások tankokon érkeztek a fővárosba, ahol megalapították a munkás-paraszt kormányt. Ezzel a lépéssel valójában a magyar nép hitét árulták el, és egy új korszakot indítottak el az ország történetében.

- Az egyetemi diákság hogyan reagált a történtekre?

A lelkesedésünk hiányzott, és az órákra való járásunk is elég hiányos volt. A harmadév végére emiatt szigorúbb vizsgák elé néztünk a sok hiányzás következményeként.

A problémák 1959-ben váltak élesebbé, miután a szovjet csapatok 1958-ban elhagyták Romániát. Ugyanebben az évben Kádár János és néhány elvtársa látogatást tett hazánkban, ahol kifejezték elégedettségüket a román testvérpárt nemzetiségi politikájával kapcsolatban, amely jogegyenlőséget ígért a nemzetiségek számára politikai, gazdasági és kulturális szempontból egyaránt. A román pártvezetés, miután megszabadult a szovjet csapatok jelenlététől, és szabad kezet kapva a Kádár-féle magyar irányítástól, úgy érezte, itt az ideje, hogy átalakítsa a nemzetiségekkel kapcsolatos politikáját. Ekkor zajlottak a kolozsvári Bolyai és Babeș Egyetem egyesítését előkészítő gyűlések, amelyeket brutális módszerekkel irányított Nicolae Ceaușescu. Az események tragikus következményekkel jártak, hiszen Szabédi László és Csendes Zoltán prorektor öngyilkosságot követtek el.

A vásárhelyi egyetemen abban az időszakban egy olyan megfélemlítő akció vette kezdetét, amelyet Andrásovszky Tibor rektor irányított. Az események első lépéseként egy nagyszabású gyűlést hívtak össze, először a díszteremben, szűkebb kör előtt, majd másnap, március 10-én a Kultúrpalotában, ahol a teljes hallgatóság és tanári kar jelen volt. A gyűlés levezetésére Alexandru Moghioroș, a politbüró tagja, illetve Leonte Răutu, a politbüró póttagja kaptak megbízást. A célpont Kórodi Ferenc, az egyetem művészeti együttesének vezetője volt, aki egyúttal orosztanár is. A rektor heves bírálattal indította a felszólalását, kijelentve, hogy az együttes kizárólag magyar táncokat és dalokat játszik. Ez a vád azonban nem állta meg a helyét, Kórodi részletesen megcáfolta az állításokat, ami hatalmas tapsot váltott ki a közönségből. Ezt követően a pártbizottság titkára, akit a gyűlölet fűtött, Kórodi ellen támadt, akinek a türelme végül elfogyott, és elhagyta a termet. Ekkor a rektor gúnyosan kiáltott fel: „fusson a patkány!” (Kórodi Ferencet később egy koncepciós per keretében hét év börtönre ítélték.) A gyűlés során Alexandru Moghioroș emlékezetes kérdést tett fel: miért tapsoltak annyira a hallgatók Kórodi Ferencnek, akit nacionalistának bélyegzett? Mivel senki sem reagált, az IMSZ titkárát hívta arra, hogy magyarázatot adjon, de a kapott válasszal nem volt elégedett. Mogyorós Sándor, aki a román pártvezetésben magyar munkásként szerepelt, kijelentette, hogy a taps hátterében olyan elemek állnak, akiket a magyarországi huligánok és fasiszták által kirobbantott ellenforradalom megfertőzött. „Ezektől az elemeket, akik közöttünk megbújnak, meg kell szabadulni!” – utalt ránk, akik 1956-ban aktívan részt vettünk a történésekben. Nem említettem, hogy a legveszedelmesebb tettünk az volt, amikor Csernik Zoltán magnóra vette Tamási Lajos híres versét, a „Piros a vér a pesti utcán”-t, amely a forradalom egyik legismertebb költeménye volt. Mogyorós kijelentése meghatározó pillanat volt, hiszen éreztük, hogy mi következünk a sorban. Ahogy várható volt, hamarosan hívogatni kezdtek minket a káderosztályra, ahol kérdeztek, vallattak, míg végül Katz Pali kollégámmal együtt a szekuritátéra is behívtak, ahol szintén interrogáltak minket. Fizikailag nem bántottak, de próbáltak zsarolni, sarokba szorítani, hogy valljuk be, mit követtünk el 1956-ban. A versre azonban nem kérdeztek rá, pedig ez volt az, amitől a legjobban féltünk.

Április 10-e elérkezett, és az évfolyamgyűlés, melynek megnyitóját Andrásovszky rektor tartotta, feszültséggel teli pillanatoknak adott otthont. Az évfolyam IMSZ-titkára, ahogy megkapta a szót, azonnal kijelentette, hogy „Csernik Zoltánt, Kiss Andrást, Szász Istvánt és Katz Pált nem tűrhetjük meg a közösségünkben, ellenséges magatartásuk miatt javasoljuk kizárásukat az egyetemről.” Szavazás következett, amelyen az évfolyam tagjai támogatták a javaslatot, majd különböző szankciók ötletei merültek fel. Én, mint a legelsők között szóló, védőbeszédbe kezdtem, de alig mondtam el néhány mondatot, amikor Szekeres elvtárs, a megyei pártbizottság propagandatitkára közbeszólt, és megkérdezte tőlem, hogy a Piros a vér a pesti utcán című dalt „felvették magnetofonra és ismételgették” – ezt nekem tartogatták. Nem tudtam letagadni, hogy tudtam erről, így a mondandóm súlya hirtelen eltűnt. A közönség soraiból több hozzászólás is érkezett, és a vitát annyira felkeltette a sokféle vélemény, hogy még szünetet is tartottak. Végül, amikor úgy tűnt, minden mondanivaló elhangzott, Andrásovszky rektor újra megkérdezte, van-e még valaki, aki szeretne hozzászólni. Ekkor – mindenki meglepetésére – Bíró Géza, a csoporttársam, felemelte a kezét, és azt mondta, hogy az eddig elhangzottakat magáénak tekinti, kivéve azt a részt, amely a Kiss András kizárására vonatkozott. Szavai, amelyekkel engem is megemlített, meglepetést okoztak, különösen, amikor már a szegény édesanyám helyzetére gondoltam, aki varrónőként tartott el az egyetemen, és a "kisiparos" fiaként nem részesülhettem ösztöndíjban, míg édesapám szovjet fogságban tűnt el. A történtek után Andrásovszky a gyűlés résztvevőihez fordult, és megkérdezte, egyetértenek-e azzal, hogy az én ügyemről újra tárgyaljanak az egyetemi tanácsülésen. A résztvevők ezt is megszavazták, a tanácsülés viszont úgy határozott, hogy csak egy évre zárnak ki, lehetővé téve, hogy levizsgázzak ötödévről. Ha pedig a fizikai munkával bebizonyítom, hogy alkalmas vagyok az orvosi egyetem elvégzésére, akkor visszavesznek.

Így alakult, hogy egy teljes évet töltöttem Nagyváradon, a Bernát Andor kommunista harcos nevét viselő gyárban, mint betanított lakatos. Az ott eltöltött idő alatt rendkívül jól éreztem magam a munkások között, és a közösségi szellem igazán magával ragadó volt. Aztán, miután végeztem, újra visszahívtak a csapatba.

Hová vezet az útja a doktor úrnak az egyetem elvégzése után?

- Furcsa módon nem falura. Az ország öt orvosi egyetemén végzettek eredményei alapján felállítottak egy sorrendet, és aszerint megyéket választottunk. Az államvizsgajegyemet a tudományos szocializmus vizsga rontotta le, minden másból tízesem volt. Ennek ellenére az előéletem következtében hiába voltam rendkívül jól felkészülve, mivel először nem a tanár szája íze szerint adtam elő a tételt, nyolcast kaptam, így lett 9,60 az átlagom. Ezzel Bihar megyében másodikként választhattam volna, de a megyén belül a házasok előnyben részesültek, függetlenül az eredményüktől. Így elválasztották a Várad körüli magyar településeket, és nekem Groza Péter város maradt (magyar neve Vaskohsziklás, román neve Ștei, hajdani falucska, amire ráépítettek egy kis szocialista várost a közeli uránbánya miatt).

Bár Nagyváradtól 80 kilométerre található, ebben a kis településben egy gimnázium működött, ahol a feleségem, aki egy évvel utánam végzett Kolozsváron, franciatanári állást kapott. A falucska jellegzetességei közé tartoztak a négylakásos kis tömbházak, amelyeket zöldellő rétek választottak el egymástól, így minden lakó egy kis szigetet kapott a természet ölelésében. A keletnémetektől érkezett faházakban éltek a családok, mindegyiknek megvolt a maga egyedi története. Külön örömömre szolgált, hogy a településen egy uszoda is helyet kapott, hiszen gyerekkorom óta nagy szenvedéllyel űzöm az úszást, és mindig vágyakoztam a víz közelségére.

Petru Groza városában, valamint a kolozsvári versenyvizsga után, amikor a belgyógyászati pályát választottam és a belényesi kórház mellett döntöttem, sajnos sehol nem találtam magyar iskolát. Ez a helyzet mélyen elkeserített, sőt, szinte rémülettel töltött el, különösen egy ötgyermekes magyar család története miatt, ahol az édesanya a gyerekekkel románul kommunikált. Ebből kifolyólag elhatároztam, hogy mindenképpen olyan helyre szeretnék kerülni a versenyvizsga után, ahol magyar iskola is működik. Kislányunkat édesanyámékra bíztuk, és ő Nagyváradon kezdte meg az első két elemit.

A belgyógyászati szakképesítésem megszerzéséhez kilenc hónapot Kolozsváron töltöttem el, majd 1968-ban a bukaresti Caritas klinikán vizsgáztam, ahol csoportomban az első helyet és a legjobb eredményt értem el az országos rangsorban is. Ez a teljesítmény ugyan nem befolyásolta a belényesi pozíciómat, de a hírnevemet jelentősen növelte. Tíz évvel a diplomám megszerzése után, 1974-ben, Nagyváradon hirdettek versenyvizsgát a megyei kórházban, amelyet Bukarestben, a Caritas klinikán bonyolítottak le. Itt is az első helyet sikerült megszereznem. A váradi kórház kardiológiai osztályán már belgyógyászként dolgoztam, ahol szükség volt olyan orvosokra, akik kardiológiai szakképesítéssel is rendelkeztek. Az osztályvezető főorvosnő felajánlotta, hogy küldjenek el a Fundeni klinikára Bukarestbe kardiológiai képzésre, amelyet a román orvostudomány fellegvárának tartanak. 1977-78-ban kilenc hónapot töltöttem itt, és országos szinten a legjobb eredménnyel tett szakvizsgát kardiológiából. A szakmai tudásom bővítése mellett felfedeztem a román színjátszást is, amely akkoriban európai színvonalú volt, és számos lenyűgöző előadást láthattam Bukarest színpadain.

Elismert és közkedvelt orvosként honnan származik a művészetek iránti szenvedélye, amely magában foglalja az irodalmat, a színházat, a festészetet és a filmművészetet? Hogyan formálódtak azok az emlékek és adatok, amelyek ennyire gazdagítják a tudását és tapasztalatait ezen a területen?

Nyolcéves koromban nagyanyám vitt el először a színház csodálatos világába. Édesanyám, aki varrónőként dolgozott, mindig is szeretett olvasni, így otthon is voltak könyvei, de a szomszédos barátom családja egészen más szintet képviselt: hatalmas könyvtáruk tele volt olyan neves írók és költők műveivel, mint Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád és Németh László. Ezeket a neveket mi még csak nem is tanultuk az iskolában, ami sznobizmusból arra ösztönzött, hogy elcsaljak egy Babits-kötetet, Az európai irodalom története címűt. Amikor végre nekiálltam olvasni, szembesültem vele, hogy a szöveg világát nem tudom követni. Annyira megdöbbentett a saját tehetetlenségem, hogy végül inkább letettem a könyvet, és visszavittem a helyére.

Édesanyám varrt egy festőművész feleségének is, akinek a férje engedélyt kért, hogy megfessen engem. Egy tágas helyiségben volt a műterme és a könyvtára is, én pedig a festés szüneteiben képzőművészeti albumokat nézegettem. Látván érdeklődésem, megjegyezte: "próbáld meg, hogy ne csak nézd, hanem lássad is, ami nézel". Megjegyzése nagy hatással volt rám, egy életre szóló leckét jelentett. A képet azonban, amelyen kék rövidnadrágban, fehér ingben, pionírnyakkendővel, (holott nem is voltam pionír), könyvvel a kezemben ábrázolt, és az Éltanuló címet adta, amikor kiállították, megnéztük a barátommal, és jót kacagtunk rajta.

A több mint ezer oldalas visszaemlékezései révén világossá válik, mennyire gazdag élményekben az élete, és hogy szakmai és emberi szempontból egyaránt milyen nagy tiszteletnek örvendett, mind a neves személyiségek, mind a hétköznapi emberek körében. De miért választotta Magyarországot új otthonául, amikor annyira kötődött Várad városához?

Életem legnehezebb döntése az volt, hogy elhagytuk Váradot, ahol megbecsült belgyógyász-kardiológusként dolgoztam, és a feleségem is elismert tanárnő volt az egykori premontrei gimnáziumban. Mindent elértem, amit egy magyar szakember elérhetett, de a nyolcvanas évek végén elindult folyamat, amely során a frissen végzett magyar tanárokat és orvosokat tömegesen helyezték ki a Kárpátokon túlra, aggasztott. Péter Mihály professzor könyvében olvastam, hogy 1984-ben a frissen diplomázott magyar anyanyelvű orvosok 88%-a került hasonló helyzetbe. Attól tartottam, hogy orvostanhallgató fiam is ebbe a sorsba jut, ezért elhatároztuk, hogy mindent hátrahagyva áttelepülünk Magyarországra. Miután megtettük ezt a lépést, mindössze egy hónap elteltével megroppant a rendszer, a kényszerkihelyezéseket pedig megszüntették, így távozásunk oka hirtelen értelmét vesztette. Visszatérni nem tudtunk, mert a házunkat, amelyet a román állam által megállapított áron adtunk el, már nem volt hova visszaépíteni. Magyarországon új életet kellett kezdenünk. Pócsmegyeren vártak ránk állással és építési telekkel, ahol a feleségem által megálmodott, erdélyi stílusú, tornácos házunkat felépítettük, zsalugáteres kivitelben.

Ott is megállták a helyüket, és emellett a főorvos úr egy magas rangú állami kitüntetésben is részesült.

A mi 1958-59-es történetünk különös fordulatot vett, amikor a politikai államtitkársághoz eljutott. Egy szép napon Váradon, a római katolikus püspöki palota elegáns termeiben barangoltam, ahol a nagybányai festők csodás alkotásaiból rendezett kiállítást csodáltam. Ekkor hirtelen megszólalt a telefonom, és egy értesítés érkezett: állami kitüntetésre javasoltak, ezért hamarosan keresni fognak az adataim miatt. Az ünnepélyes átadóra a Karmelita kolostorban került sor, ahol Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes adta át a Magyar Arany Érdemkeresztet.

Nagy megtiszteltetés ért, de az évtizedek múlásával is megerősödött bennem az a meggyőződés, hogy Várad volt az igazi otthonunk. Itt éreztük magunkat a legjobban, hiszen rendkívül fontos, hogy mindenkinek legyen egy olyan helye a világban, ahol valóban otthon érezheti magát. Mi ezt a helyet megéltük, és talán erősebben kellett volna ragaszkodnunk hozzá, nem szabadott volna megijednünk attól, hogy a fiunkat messzire helyezik el tőlünk. Ő egy csodálatos gyermek, akit a betegek is igazán megszerettek Leányfaluban, ahol háziorvosként dolgozik. Drága feleségem három éve távozott tőlünk, és otthon, a váradi Rulikowski temetőben nyugszik. A sírkövünkre azt vésettem: "Hazát találni, otthon lenni legalább a kőben." Ez a mondat számomra mindennél többet jelent, hiszen a szeretet és az emlékek örökké velünk maradnak.