Igazi ínycsiklandó élmény mindazok számára, akik kíváncsiak Robert Pattinson újabb és újabb, meglehetősen drámai végkimeneteleire.

A dél-koreai rendező, Pong Dzsunho legújabb filmje öt évvel azután készült, hogy az Élősködők című megélhetési thrillerével több Oscar-díjat is bezsebelt 2020-ban. Mostani alkotásában, a Mickey 17 című sci-fiben, négy és fél év telik el, míg a telepesek űrhajója elér egy olyan bolygót, amely szinte teljesen élettelen, ám cserébe jég, hó és különös, föld alatti lények bővelkednek. Nem tudom, hogy ez tudatos párhuzam-e, de mindenképpen figyelemre méltó.

A Mickey 17 története Edward Ashton 2022-es regényének, a Mickey 7-nek az adaptációja, amely számos alapvető konfliktust és ötletet megőrizve, a cselekmény jelentős részét jelentősen átdolgozta. A jövőben játszódó történet középpontjában űrhajósok állnak, akik távoli világok kolonizálására indulnak. Különleges társuk, Mickey Barnes, akit bármikor újra lehet "gyártani", egy különös és szenvedésekkel teli sorsra van kárhoztatva. Mickey halála nem egy szórakoztató játék része; a folyamat során mindig brutális körülmények között találkozik végzetével. Amikor elhalálozik, egy gombnyomásra egy korszerű 3D-nyomtató életre hívja az új Mickey-t, aki a régi emlékeivel és tapasztalataival lép a helyébe, de egy teljesen új testben, amely az űrutazásra való regisztráció során lett kiválasztva. A történet tehát a halál és újjászületés bonyolult dinamikáját vizsgálja egy futurisztikus környezetben.

A sorozatos elhalálozások elkerülhetetlenek egy olyan idegen bolygón, ahol a levegő mérgező, a hőmérséklet elviselhetetlenül alacsony, és a felszín alatt különös, fogakkal és karmokkal rendelkező, kutyára emlékeztető lények rejtőznek. Ráadásul az odavezető út is tele van veszélyekkel; az űrhajó burkolatán mért sugárzás szintje folyamatosan változik, és sosem lehet tudni, ki éli túl a nagyszabású küldetést. A helyzetet súlyosbítja, hogy Mickey egy alkalommal ugyan megsérül, ám csodával határos módon életben marad. Mire visszajut a bázisra, már ott várja őt a tizennyolcas számú feláldozható munkaerő, készen arra, hogy betöltse a megüresedett helyet.

Mickey-t Robert Pattinson alakítja, és abszolút megértem, hogy neki és a rendezőnek is vonzó lehetett egy olyan történet, amiben valakiből egyszerre két, teljesen különböző kópia létezik a világon. Pattinson a réges-régi Alkonyatos idők után művészfilmesek kedvence lett, olyan nehezen beskatulyázható filmek főszerepében, mint a Jólét vagy a Cosmopolis. Miközben ő lett a világ új Batmanje is. A dél-koreai rendező pedig évekig készíthette az izgalmasabbnál izgalmasabb, kevert műfajú dél-koreai filmjeit (A halál jele), mire először megküzdött vele Hollywood (Snowpiercer), felkapta a Netflix (Okja), aztán pedig többszörös Oscar-díjasként a világ tetejére került az Élősködőkkel, mielőtt lecsapott volna a Covid.

A Mickey 17 mindkettejüknek egy besztof. Robert Pattinson apródfrizurájával, de megvalósíthatóan izmosra gyúrt testével abszolút sztáralkat, amit szándékosan próbál az idióta akcentusával ellensúlyozni, amit a berlini sajtótájékoztatója szerint Steve Buscemitől lopott a Fargóból - bár ő mindig szokott hülyeségeket nyilatkozni, vagy egyenesen lódítani ilyen kérdéseknél. Pattinson mintha szabotálni szeretné az összes saját adottságát, amikor pedig a történetben elszabadul a két Mickey, az egyik a dilinyós, a másik pedig a komor, elszánt lesz. Pong Dzsunho pedig ennek a fajta, társadalmilag érzékenyebb, sci-fibe ágyazott történetmesélésnek már nekifutott a Snowpiercerrel és az Okjával is, az előzőből az elnagyolt karakterek és a nélkülöző szereplők, a másikból pedig az állatvédő aktivizmus és persze Steven Yeun szerepeltetése lehet ismerős.

Pong írta a film forgatókönyvét, ő felelt az adaptációért is, és Ashton eredeti regényéhez képest bőven csavar a körülményeken. Legnagyobb adaléka az, hogy a telepeshajó katonai berendezkedését politikaira cserélte, így lesz az első számú gonosz egy nagyfogú, diktátorszerű pojáca (Mark Ruffalo) és az ő befolyásos neje (Toni Collette), akik ezt a missziót nem feltétlenül az emberiség érdekében, hanem a saját előremozdulásukért indították. Ruffalo és Collette is mindketten olyanok, mintha egy nem túl acélos politikai paródiából léptek volna ki, ahol ők testesítik meg a dél-amerikai despotákat összekutyulva az éppen mostanában beiktatott amerikai republikánus miniszterekkel.

Pong egyszerűen képtelen leállni azzal, hogy a figyelmet újra és újra Ruffaloékra irányítsa, ami Mickey számára egyértelműen megpróbáltatásokat jelent. Ugyanakkor nem vitás, hogy a politikai szatírában való jártassága lenyűgöző - amikor Naomi Ackie karaktere egy hosszú monológot kezdett, a sajtóvetítés közönsége fele azonnal tapsra perdült. A másik felében pedig valószínűleg sokan, köztük én is, arra gondoltunk, hogy a dél-koreai rendező talán egy kifinomultabb megoldással is előrukkolhatott volna. De ha visszagondolok Tilda Swinton festett karakterére a Snowpiercerben, vagy Jake Gyllenhaal lenyűgöző alakítására az Okjában, kezdem úgy érezni, hogy talán mégsem kellene panaszkodnom amiatt, hogy Pong figyelme már megint a karikatúrákra terelődik, nem pedig a saját hőseire. Ez már szinte a védjegyévé vált.

A műfaji váltások mestereként ismert szerző, aki már A gazdatest szörnyhorrorjában is meglepetésekkel szolgált, most egy családi melodráma keretei között bontakoztatja ki tehetségét. Ezzel szemben a Mickey 17 kevésbé játszik a tematikus meglepetésekkel, de a különös forrásokból előtörő humor itt is megtalálható. Különösen szórakoztató, ahogyan a főszereplő, aki folyamatosan újra- és újraklónozódik, a nyomtató zúgása közepette jelenik meg, mintha csak egy tintasugaras patronból lenne kinyomtatva. Azonban a történetet inkább a düh és a keserűség hatja át. Ashton könyve az emberiségre irányítja a figyelmet, kifejezve mérgét, amiért képtelenek vagyunk békében együtt élni. Ezzel szemben a Mickey 17 kifejezetten a politikai vadkanokra irányítja haragját, akik folyamatosan fenntartják a veszélyhelyzetet, és háborús készültséget tartanak, még akkor is, amikor annak semmi alapja nincs.

A "Mickey 17" film szorosan kapcsolódik ahhoz a politikai narratívához, amely már a "Snowpiercer" világában is megjelent, és amely az "Élősködők" esetében tetőzött. Elérkezik az a pillanat, amikor a munkásosztály, aki embertelen körülmények között dolgozik, végleg beteljesíti a türelmét, és radikális lépésekre szánja el magát. A történet középpontjában egy sötét, Robert Pattinsonra emlékeztető klón áll, akiből szinte a galaxis Taxisofőrévé válik, ám paranoia állapota nem csupán egy fantázia szüleménye, hanem valóságból fakadóan megalapozott. Ha politikai allegóriaként tekintünk Pong Dzsunho új filmjére, akkor talán mélyebb mondanivalóval bír, mint puszta sci-fi akciófilm. Kár, hogy a film tele van harsány elemekkel, de végül is a valóságból merít inspirációt.