Gryllus Dorka meggyőződése szerint a nők helyzete továbbra is sokszor sebezhető, és a társadalmi normák miatt még mindig számos kihívással kell szembenézniük.

Gryllus Dorka nem tekinti magát exhibicionistának; számára a színház és a film világa az igazi otthona. Bár élvezi a színpadon való szereplést, nem vágyik arra, hogy a média kereszttüzébe kerüljön. Az önmagáért való szereplés gondolata nem hozza lázba. Stílusát a minimalista elegancia jellemzi: a BALENCIAGA leggings és csizma, valamint az OFFWHITE ruha tökéletesen tükrözik ezt a megközelítést, míg a BALENCIAGA táska a megjelenését még inkább kiemeli.

Nem titkolja, hogy fáradt, mégis lelkesen várja a vendégeket – virtuálisan, persze. A beszélgetés a konyhájában kezdődik, ahol a fakanál mellett mesél, majd egy idő után átkonvertálja a hangulatot, és a kanapéra dől. Gryllus Dorka feltöltődik, hogy este aztán a nézőknek maradandót adhasson.

Körülbelül húsz évvel ezelőtt kötötted meg a szerződést a kaposvári színházzal. Ha most visszagondolsz erre az időszakra, mennyire érezted úgy, hogy ez egy meghatározó fordulópont volt az életedben?

Nagyon. Utána forgattam a Dallas-Pashamendét, aztán mentem ki Berlinbe. Tényleg sorsfordító volt.

Felfoghatatlan, hogy húsz év alatt milyen hihetetlen dolgok zajlanak le az életünkben.

Messze tűnik az az idő, amikor először léptem ki a nagy zöld bőröndömmel a világba. Olyan sok emlék köt ehhez a pillanathoz. Most pedig itt vannak körülöttem a gyerekeim, akik akkor még csak álomként léteztek. Hihetetlen, mennyire megváltozott minden, és milyen felfoghatatlan, hogy az élet folyamatosan új lapokat nyit előttünk.

Még mindig a birtokodban van az a zöld koffernyi emlék?

Meg! Az örök kincs. Soha nem tudnék tőle elszakadni.

Merre kalandozott veled a világ? Milyen titkokat és élményeket rejteget a múlt, amikor együtt fedeztétek fel a különböző kultúrákat, ízeket és tájakat? Melyik város fényei ragyogtak a legszebben, amikor kéz a kézben sétáltatok? Milyen szívhez szóló pillanatok maradtak meg emlékezetetekben, amikor a világ csodáit együtt tapasztaltátok meg?

Nagyon öreg koffer, szinte mindenhova velem jött. Ő már marad.

Minden tárgyadhoz ragaszkodsz?

Van egy-két dolog, amihez igen. De egyébként eléggé kidobálós vagyok.

James Fritz „4:12” című darabja a Loupe Színházi Társulás legújabb előadásaként valóban figyelemfelkeltő élményt ígér. Az alaptéma rendkívül izgalmas, hiszen a darab mélyen belemerül az emberi kapcsolatok és a modern élet kihívásainak rejtelmeibe. A történet szövevényes szálai lehetőséget adnak a nézőknek arra, hogy elgondolkodjanak saját tapasztalataikon, miközben a színpadon megjelenő karakterek küzdelmeit figyelik. Az előadás várhatóan nemcsak szórakoztató, hanem elgondolkodtató is, hiszen Fritz mesterien vegyíti a drámai elemeket a valósággal, így teremtve meg egy nagyon aktuális és releváns élményt.

Nagyon izgalmas! Horváth János Antal nemcsak fordította, hanem rendezte is ezt a különleges darabot, amelyben csodás partnereim, Trill Beatrix, Lengyel Tamás és Váradi Gergely állnak mellettem. Én egy édesanyát alakítok, akinek a gyermekéről egy rejtélyes videó kerül fel az internetre. A történet krimiszerű fordulatokkal teli, és együtt próbáljuk megfejteni, mi is történt valójában, és hogyan zajlottak le az események.

Mi nem így éltük meg a gyerekkorunkat, és fogalmunk sincs, hogyan élik meg mindezt a gyermekeink a digitális világban. Tizenkét évesen nekünk eszünkbe sem jutott, hogy telefonra vágyjunk, vagy hogy legyen Instagram profilunk. Most viszont ott állunk, és nem tudjuk, mi a helyes döntés. Adni neki telefont? Vagy inkább nem? Ha nem adunk, akkor vajon kimarad a társas kapcsolatokból? Olyan lehetőségeket nyithatunk meg, amelyekhez nem társul védőháló – igazi kockázat ez.

A ti családotokban hogyan álltok a képernyőidővel? A kicsit engeditek mesét nézni például?

Kihívás elé állít, mert az ember néha azt mondja magának: "Hát jó, néhány percet rászánok, végül is én is szerettem a mesefilmeket gyerekkoromban." De aztán észreveszem, hogy ez nem mindig hoz pozitív hatásokat. Küzdök ezzel, mert magam is élvezem a filmeket. Folyton azon töprengek, hogy meddig maradhat ez ártalmatlan szórakozás.

Egy kiskamasz és egy pici gyerek anyukája vagyok, miközben a színpadon egy "nagykamaszos" anyuka bőrébe bújok. Ez a kettősség különösen érdekes számomra, hiszen még mindig élénken él bennem a kép, amikor Gryllus Dorka a frissen végzett színművészetis volt. Azok az évek tele voltak intenzív élményekkel, és ezek az emlékek olyan mélyen belém ivódtak, hogy szinte zsigeri érzésként élem meg őket. A gyerekkorom varázsa és a felnőtté válás kihívásai most egy különös táncot járnak bennem, és ez az élmény újra és újra megerősíti, hogy az idő múlása mellett a szerepek is folyamatosan változnak.

Pedig akár már felnőtt gyerekem is lehetne. A darabban egy tizenhét éves gyerekem van, az életben tizenkettő és négy. De azért ez a túlzás, a reális életem a nem reális. Az én koromban az a szürreális, hogy valakinek négyéves gyereke van. Persze, azért már nem olyan extrém ma ez a dolog, van velem egyidős ismerősöm, akinek hasonló korú kisgyereke van.

A jelenlegi szerepeid közül melyik az, ami különösen közel áll hozzád, és aminek a megformálása igazi örömet okoz számodra?

Jelenleg mindezek iránt mély szeretettel vagyok eltelve. Az Üvegfal varázsa, Anna Karenina befejezetlen meséjének titokzatossága, és a Gólem Színházban bemutatott Jaj, Istenem című előadás mind-mind különleges helyet foglal el a szívemben. Emellett a SZX_MCHN, amelynek rendezője voltam, szintén nagy örömöt jelent számomra.

Pár hónapja olvastam újra az Anna Kareninát, kamaszkorom óta először, és rájöttem közben, hogy ellentétben a Háború és békével, nagyon idegesít. Azt éreztem végig, hogy csak különböző férfiak nézőpontjából látjuk, hogy mi történik ezzel a nővel. Valahogy mintha Anna elveszne, és nem látunk az ő szűrőjén keresztül. A próbafolyamat alatt milyen volt megtalálni a te Annádat?

Érdekes, amit mondasz, mert én már belülről látom őt. Minden egyes alkalommal nagyon érdekes elgondolkodnom erről az életről. Milyen élet ez? Ilyen kiszolgáltatottam és függésben létezni, ahogy akkor léteztek a nők... Nagyon más lehetett. Miközben amikor játszom, ezen a gondatlan életen is mindig elgondolkodom.

Magyarországon, a színházi és filmes világban, az egyenjogúság elérése nem éppen egyszerű feladat. A nyugati országokhoz képest itt sokkal nagyobb kihívásokkal kell szembenézni. Viszont ha keletre tekintünk, ott a helyzet jóval egyszerűbbnek tűnik.

Nyugatabbra sokat dolgoztál. Mennyivel másabb ott a helyzet?

Németországban a férfiak egy lépéssel "egyenjogúbb" módon viszonyulnak a nőkhöz, miközben a nők is fokozottan figyelnek arra, hogy partnerként egyenrangú szereplőként lépjenek fel a társadalmi interakciókban.

Készült egy lenyűgöző fotósorozat rólatok a trojkás kollégákkal, Eke Angéla tehetséges objektívjén keresztül. A képeken a férjeddel, Kornéllal egy különleges szerepcsere valósult meg, ahol mindketten egyenjogú partnereként tündököltök.

A SZX_MCHN keretein belül, a Tavaszi Fesztiválon Eke Angi különleges fotósorozatot alkotott, amelynek középpontjában a nemi szerepek újragondolása állt. A koncepció lényege, hogy a megszokott normákat kicsit kiforgatva és új megvilágításba helyezve készüljenek el a képek. Az eredmény pedig igazán lenyűgöző lett, a sorozat minden egyes darabja egyedi és figyelemfelkeltő.

A bulvár világához való viszonyom az idő múlásával sokat változott. Amikor Geszti Péterrel különváltunk, a sajtó hatalmas figyelmet szentelt a kapcsolatunknak, és szinte darabokra szedték a történeteinket. Most, hogy Kornél őszintén megosztotta a saját nehézségeit, akaratlanul is újra reflektorfénybe kerülök. Ez az egész egyfajta kettős érzést kelt bennem: egyrészt megértem, hogy az emberek kíváncsiak, másrészt viszont néha úgy érzem, mintha a magánéletem egy showműsor része lenne. Az ilyen helyzetekben próbálom megőrizni a higgadtságomat, és fókuszálni arra, ami igazán fontos számomra.

Nehéz erről beszélni, de Kornél számára ez most kiemelkedő fontosságú. Az életem nem igazán van jelen a bulvár hírek között, ami nem meglepő, hiszen már nem olyan izgalmas téma az életem, mint húsz évvel ezelőtt, amikor elváltam. Most már családanyaként élem a mindennapjaimat, ami teljesen más szerepkör, de az embereket továbbra is érdekli, hogy hogyan telnek a napjaim.

A rólam készült írások alá általában nem érkeznek negatív megjegyzések. Sokkal inkább a szeretet és a pozitív visszajelzések dominálnak. Nem tartom magam exhibicionistának; a színház világában való alkotás és a filmekben való szereplés örömét lelem, de nem vágyom arra, hogy rólam beszéljenek. Az öncélú szereplés számomra nem nyújt igazi élvezetet.

A gyerekeitek látnak titeket színházban?

Somika gyakran megfordul nálunk, de az Üvegfal nem az ő világa, azt biztosan tudjuk. Viszont a Centrál Színházban Kornélt sokszor megnézi, és a Pletykafészkét talán már húsz alkalommal is látta! Nemrégiben pedig ő is debütált a színpadon: két próbával beugrott Az örökség című darabba a Jurányiban, ahol egy gyerekszerepet alakított. Nagyon izgult, és én is izgultam érte, de szerintem remekül megoldotta a feladatot. Nem szeretném őt túlnyomni, de visszatartani sem tudom. Amint beugrott, az eufória szinte elárasztotta, és boldogan tért haza. Most már alig várja, hogy újra a színpadra léphessen. Innentől kezdve pedig nagyon nehéz lesz ezt az érzést befolyásolni, talán már nem is lehet...

Ez egy különleges élmény számodra, hogy ez a boldogság ilyen mértékben hat rá, vagy esetleg már korábban is érezhető volt valami hasonló?

Mindig szerette az iskolai fellépéseket is. Látom rajta, hogy még az iskolai előadások kapcsán is komplexen gondolkodik, figyeli a próbát, a többieket. Látom, hogy ez a "szereplés" a lételeme. Az iskolából nem venném ki, de ezeket a lehetőségeket nem akarom tőle elvenni. Szerepeltünk együtt, ő, Kornél és én az Itt érzem magam otthon című filmben, még nem mutatták be. Nagy élmény volt. Forgatott már amerikai filmben is egy kis szerepet, de én csak annyit tehetek, hogy támogatom, amiben tudom.

A polcon egy végtelen világ vár felfedezésre, tele könyvekkel, amelyek mind-mind különböző történeteket mesélnek el. Az egész család szereti az olvasást, vagy inkább csak te vagy az, aki a betűk varázsában él?

Somika igen, én nem nagyon érek rá sajnos.

A legutóbbi GLAMOUR-címlapod története igazán különleges. Emlékszem, hogy valahol azt nyilatkoztad, hogy az ötvenes nők gyakran nem kapnak helyet a címlapokon, és ez a kijelentés felkeltette Maróy Krisztina főszerkesztő figyelmét, aki meghívott egy fotózásra és interjúra. Milyen érzés volt végül a kezedben tartani azt a lapszámot?

Igazán lenyűgöző és elbűvölő anyag született, ami jelenleg is a profilképem. Hihetetlen érzés látni! Az ember már más szemmel néz ezekre a pillanatokra, mint húszévesen, amikor szinte minden héten részt vett egy fotózáson. Ma már ezek az apró örömök is boldogságot csempésznek a mindennapjaimba. Talán itt az ideje, hogy elindítsam a modellkarrieremet!