Farkas Gábor, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem frissen kinevezett rektora hangsúlyozta: fontos, hogy a Zenekadémia továbbra is megőrizze állami státuszát!
Magyar Narancs: A Zeneakadémia rektori pályázata kezdetben nem hozott eredményt, azonban Ön csak azután lépett a színre, hogy februárban újra megjelent a lehetőség. Mi motiválta, hogy most indítsa el pályázatát?
Farkas Gábor: A legelső rektorválasztás idején, amely végül nem hozta meg a várt eredményeket, Vigh Andrea, az elődöm, felkeresett, és bátorított, hogy én is pályázzak. Akkoriban azonban úgy éreztem, hogy még nem érkezett el az idő; a zongorázás, a koncertek, a kurzusok tartása és az utazások Ázsiában, Európában és Amerikában teljesen lekötöttek. Amikor Kutnyánszky Csaba rektorhelyettes úr másfél évre átvette az intézmény irányítását, a rektorhelyettesek is megkerestek ezzel a felkéréssel. Ha valaki másodszor is ugyanazt a javaslatot hallja, az már elgondolkodtató. Közben észrevettem, hogy az intézmény szinte "anyátlan" állapotban van, és éreztem, hogy lehetőségem nyílna valami jót tenni érte.
MN: Tokióban szerzett professzori tapasztalatokat, most pedig már öt éve a Zeneakadémia billentyűs tanszékének vezetőjeként tevékenykedik. Elmondható, hogy bőséges szakmai háttere van.
FG: Magam is úgy éreztem, hogy alkalmas lennék erre a feladatra, de hosszú ideig hezitáltam, mert nem akartam, hogy ez az előadóművészi pályámat hátrányosan befolyásolja. Számos kérdés merült fel bennem: Valóban ezt szeretném? Nem kockáztatok-e valami fontosat? Végül arra a következtetésre jutottam, hogy a Zeneakadémia mindig is a második otthonom volt, és ezek a hivatások nem zárják ki egymást. Mindig is aktívan részt vettem versenyek és fesztiválok szervezésében, így a rektori szerepkör is egy olyan menedzseri szemléletet követel, amely összhangban áll a szakmai elkötelezettségemmel. Bár csupán két hete kaptam meg ezt a pozíciót, minden egyes napját élvezem. Jó érzés, hogy részese lehetek egy lehetséges áttörésnek.
A szenátusi szavazás első fordulója rendkívül szoros eredményt hozott, amely ön és Kelemen Barnabás hegedűművész között zajlott. Mennyire tükrözte ez az eredmény az akadémiai közeg belső dinamikáját? Észlelhető volt a megosztottság a szavazók körében?
FG: Már előre sejtettem, hogy a döntés Barnabás és köztem fog eldőlni. Nagyon nagyra becsülöm őt: kivételes hegedűs, tehetséges kamarazenész és nagyszerű kolléga. Az egyik közös Brahms-lemezünk Vásáry Tamással a mai napig a kedvencem. A végső szavazás során egyértelmű különbség mutatkozott, ami megerősítette az érzéseimet. Érdemes megemlíteni, hogy Barnabás volt az első, aki gratulált nekem, amit különösen értékelek – ha a helyzet fordított lett volna, én is hasonlóképp cselekedtem volna. Művészként a magyar és a nemzetközi zenei világot hasonlóan szemléljük, és a pályázataink is meglepően közel álltak egymáshoz tartalmilag.
MN: A Zeneakadémiával kapcsolatos visszatérő észrevétel, hogy a képzés főként szólistákra összpontosít, miközben a legtöbb zenész zenekari környezetben találja meg a helyét. Ezt a problémát a pályázatában is felveti: vajon van-e nyitottság a helyzet átalakítására?
FG: Igen, ez nem csupán egy szándék, hanem konkrét lépések is történtek az ügy érdekében. Múlt héten és ma is folytattunk egyeztetéseket különböző zenekarok vezetőivel és igazgatóival, beleértve az Operaház minikonferenciáját is. Házon belül is több megbeszélésen vettünk részt, ahol mindenki nyitottan és támogatóan állt a felvetett kérdéshez. Ez jól mutatja, hogy mekkora igény mutatkozik a változásra. Növendékeink eddig is találkoztak zenekari anyagokkal, de a hangsúly egyértelműen a szólistakarrier irányába tolódott. Különösen a fúvós hangszerek esetében érdemes figyelembe venni, hogy sokkal kevesebb olyan zenész van, aki valóban szólistaként tud érvényesülni. Egy vonós esetében érthető a vágy, hogy belőle a következő Menuhin váljon, de fontos, hogy már a képzés során szembesüljenek a pálya realitásaival is. Célunk, hogy növendékeink professzionális zenekari felkészítést kapjanak, így tudatosabb és gyakorlatiasabb képzés alakulhat ki, az innováció szellemében.
MN: Ha ez ennyire nyilvánvaló probléma, miért nem változott meg korábban a gyakorlat?
FG: Számos tényező áll a háttérben, de egyet mindenképpen szeretnék kiemelni: az utóbbi évek során drámai változásokon ment keresztül a Zeneakadémia, mind a mérete, mind a struktúrája tekintetében. A nagyszabású felújítást megelőzően mindössze két épületben folyt az oktatás. Azóta jelentős bővülésen estünk át: integráltuk a Tanárképző Intézetet, megszereztük a Wesselényi utcai Ligeti György épületet, és a kecskeméti Kodály Intézet is a mi gondozásunkba került. Emellett új tanszékek indultak a jazz és népzene területén, és a hallgatói létszámunk több mint kétszeresére nőtt. Míg korábban könnyebb volt a szólistaképzésre összpontosítani egy kisebb közösség keretein belül, ma már elkerülhetetlenné vált, hogy alkalmazkodjunk a megváltozott körülményekhez.
