Putyin börtönbüntetéssel sújtja azokat az orosz hadifoglyokat, akik hazatérnek, míg Sztálin idején egymillió katonát küldtek a halálba.

Három alkalommal is csak néhány perc választott el minket az atomháború kitörésétől; igazán szerencsénk volt, hogy elkerültük a világ pusztulását.

Az orosz-ukrán háború, amely már több mint három éve zajlik, számos katona és civil számára hozott el sötét sorsot, hiszen mindkét oldalon sokan estek fogságba. A pontos számokat titok övezi, de a kivégzések, kínzások, éheztetés és brutális bánásmód borzalmairól egyre több aggasztó beszámoló lát napvilágot. Míg a harcoló felek mindegyike érintett lehet, különösen az orosz oldalon kerültek napvilágra megrendítő bizonyítékok háborús és emberiesség elleni bűncselekményekre. A helyzet tükrözi a konfliktus súlyosságát és az emberi jogok megsértésének mértékét, amely megdöbbentő képet fest a háború valóságáról.

Azt pedig végképp nem lehet (egyelőre) tudni, mi történik a fogolycserékkel hazatérő katonákkal. Az ukrán fogságból kiszabaduló oroszokat például nem feltétlenül a szabadság és a megkönnyebbülés várja: a háború elején ugyanis Vlagyimir Putyin orosz elnök életbe léptette a Büntető Törvénykönyv módosítását, az "önkéntes megadásról". Az új cikkely kimondja, hogy

Dezertálásért 10 év, a szolgálat megtagadásáért lelkiismereti okokból pedig 3 év börtön jár.

Nem elég, hogy hadifogságba kerülnek, szabadulásuk után még otthon is megbüntetik az orosz katonákat? Elég abszurd, de így van, legalábbis törvényesen megtehetik. Ez a groteszk retorzió azonban nem Putyin fejéből pattant ki először, hanem Sztálinéból. A honfitársak halálba kényszerítése mondhatni afféle orosz tradíció.

Nyolcvan éve ért véget a 2. világháború, ahol a legnagyobb emberveszteséget a Szovjetunió szenvedte el. Becslések szerint 27 millióan haltak meg a háború alatt, köztük 8,7 millió katona. Máig vitáznak róla a történészek, hogy meglepetésként érte-e Sztálint vagy sem, amikor 1941. június 22-én Hitler megtámadta a Szovjetuniót. Mindenesetre már az év végéig több mint 3 millió (!) szovjet katona és tiszt esett náci fogságba (a háború végéig 5,7 millió, 58 százalékuk nem élte túl). A német parancsnokság egyáltalán nem volt felkészülve ekkora tömegre, a saját ellátásuk is gondot okozott. A foglyok szögesdróttal lehatárolt szabad területeken éltek, ahonnan viszonylag könnyű volt elmenekülni, de nem volt hova menni. A körülmények pedig annyira rosszak voltak, hogy

Aki túlélt, az nem találta meg a szabadságot, hiszen újabb megpróbáltatásoknak kellett szembenéznie: saját szülőföldje vált ellenségévé, s a fenyegetettség már életveszélyessé fokozódott.

A háború kezdetén Sztálin kiadta hírhedt 270-es számú parancsát, amely drámai következményekkel járt. Ebben a dokumentumban minden fogságba esett katonát és parancsnokot dezertőrnek és árulónak minősített. Azokra, akiknek sikerült kiszabadulniuk, azonnali kivégzés várt. Ezen felül a parancs értelmében a katonák családjait is megfosztották minden állami támogatástól és jóléttől. A szovjet tisztek számára pedig kategorikusan megtiltotta, hogy megadják magukat a németeknek, ezzel tovább súlyosbítva a helyzetüket.

"Nincsenek szovjet hadifoglyok, csupán árulók" - jelentette ki Sztálin, aki a náci fogságba került tábornokokat is kivégeztette.

Ponedelin és Kirillov, a szovjet hadsereg rangidős tisztjei, 1941 augusztusában a náci erők fogságába estek. Sztálin, aki éppen távol volt, nem habozott, és árulónak bélyegezte őket, halálos ítéletet hozva felettük. Csak 1945 áprilisában szabadultak fel egy koncentrációs táborból, de a sorsuk továbbra is tragikusra fordult. Annak ellenére, hogy a két tiszt határozottan elutasította a nácikkal való együttműködést és az Egyesült Államok által felkínált menekülési lehetőséget is, hazatérve azonnal letartóztatták őket hazaárulás vádjával. A bíróság ítéletének kihirdetése napján pedig kivégezték őket, ezzel is alátámasztva a politikai rendszer könyörtelenségét.

Sztálin még három gyereke közül a legidősebb fiával sem tett kivételt. Igaz, nem is nagyon kedvelte őt. Jakov Dzsugasvili rögtön a német invázió kezdetekor jelentkezett a Vörös Hadseregbe, de alig egy hónap múlva, Minszk közelében már náci fogságba esett. És ott is maradt majdnem két évig. Apja nem volt hajlandó Friedrich Paulus vezértábornagyért, a háború menetét megfordító 1943-as sztálingrádi csata fogságba esett német főparancsnokért elcserélni. "Nem fogok egy tábornagyot adni egy hadnagyért"- mondta megvetően Sztálin. Akkor még nem tudhatta, hogy Jakov fia nagy valószínűséggel tényleg önként adta meg magát a náciknak, akik 1943. április 14-én lelőtték a sachsenhauseni koncentrációs táborban.

A generalisszimusz-fiú hűtlensége nem volt meglepő. 1941-re, a náci invázió kezdetére, Sztálin a világ legnagyobb zárt elmegyógyintézetévé alakította a Szovjetuniót. Az 1930-as évek második felében végrehajtott tisztogatások során nem csupán a lakosságot terrorizálta, hanem fokozódó paranoia hatására közvetlen környezetének jelentős részét is elpusztította.

Nem meglepő, hogy Hitler 3,5 milliós hadereje szinte akadálytalanul vonult előre, és 1942-re a Szovjetunió európai területeinek jelentős részét elfoglalta.

De Sztálinnak sikerült a lehetetlen is: erőszakos gabonabegyűjtésével a történelem legnagyobb, mesterségesen előidézett éhínségét (holomodor) produkálta a világ legtermékenyebb talaján (csernozjom) elterülő Ukrajnában 1932-33-ban. 3 és 7 millió közé teszik azok számát, akik éhen haltak, ami megelőlegezte, hogy sokan (még ha súlyosan tévedtek is) felszabadítóként fogják pár év múlva üdvözölni a náci csapatokat, máig kifogyhatatlan muníciót adva az ukránokat lenácizó Putyinnak.

A háború előrehaladtával a németek hozzáállása a szovjet hadifoglyokhoz drámaian megváltozott. Őket már nem csupán embereknek, hanem olcsó munkaerőforrásnak kezdték tekinteni, és sok esetben kényszerítették őket arra, hogy válasszanak: vagy meghalnak egy elhagyott fogolytábor sötétjében, ahol az élelem hiánya hamar végzetessé vált, vagy csatlakoznak a német hadsereghez. Egyes kutatók becslése szerint akár 1,3 millió hadifogoly is beleegyezett ebbe a kényszerű "választásba". Azonban Sztálin nyomására a nyugati szövetségesek 1945 februárjában, a jaltai konferencián, amely a világ újraelosztásáról döntött, elfogadták, hogy...

1945 tavaszától kezdődően 1,8 millió hadifogoly tért vissza Németország fogságából a Szovjetunióba. Ezt követően azonnal speciális szűrőtáborokba irányították őket, miután ellenséggel való együttműködéssel vádolták meg őket. A sztálini rezsim szigorúan ügyelt arra, hogy a valódi számadatok ne kerüljenek napvilágra, ezért nem vezettek pontos nyilvántartást a visszatérők számáról, vagy szándékosan hamis adatokat közöltek. Történészek becslése szerint körülbelül egymillió szovjet hadifogoly került kényszermunkára különböző büntetőzászlóaljakhoz, vagy a hatalmas Gulag-rendszer valamelyik rabszolgatáborába, ahol 15-25 évig szenvedtek, köztük mintegy 200 ezer újonnan elhurcolt magyar is.

Ahogy a tíz éven át a Gulag mélyén raboskodott Alekszandr Szolzsenyicin, a Nobel-díjas orosz író, a "Gulag-szigetvilág" című figyelemre méltó regényében kifejti, a szovjet rezsim nem csupán a politikai ellenfeleitől félt, hanem attól is, hogy az emberek összehasonlítják a szovjet valóságot a külvilággal. A hatalom aggódott, hogy a "tiszta" ideológiájú kommunista államot megfertőzhetik a világlátottabb katonák tapasztalatai. Még a balti államokban vagy Lengyelországban tett kényszerű tartózkodás is gyanúsnak számított Sztálin számára; a "gyanús körülmények között" német fogságba esett emberek, akik esetleg szembesülhettek Németország viszonylagos jólétével, szintén célkeresztbe kerültek. A rezsim mindenáron igyekezett megakadályozni, hogy ezek az élmények aláássák a kommunista ideológia szilárdságát.

Bár akaratlanul is, de mindenkiben ott rejlik a potenciális árulás lehetősége, aki bármilyen formában, akár egy egyszerű találkozás révén is, kapcsolatba lép az ellenséggel, vagyis a külvilág képviselőivel. Még ha a szándékuk nem is árulásra irányult, a helyzet bonyolultsága miatt mindenki veszélybe kerülhet.

Másfelől a Szovjetuniónak hatalmas munkaerőhiánya volt, ami miatt akár a legkisebb ürügyből is bárki, aki csak egy kicsit is használható volt, könnyedén egy Oroszországba tartó nyitott marhavagonban találhatta magát. Amikor megérkezett a front, 1944-től kezdődően Magyarországról körülbelül 700 ezer embert gyűjtöttek össze – sok esetben véletlenszerűen utcákon, gyárakban (málenkij robot) – és hurcoltak el a Gulag-táborokba. A harcok végeztével sem volt biztonságos az utcán kószálni, hiszen a veszélyek folyamatosan leselkedtek.

Sztálin halálát követően általános amnesztia lépett érvénybe, így a legtöbb volt szovjet hadifogolynak csupán 8-10 évet kellett eltöltenie rabszolgamunkásként. A Gulagon, ahol a legbrutálisabb körülmények között szenvedtek az emberek, összesen körülbelül 10 millióra becsülik a meghaltak számát, közöttük mintegy 300 ezer magyar is volt. A sorsuk hasonló volt: a volt hadifoglyok közül kevesen élték túl a szörnyűségek okozta pszichés traumát, de akiknek sikerült, azok sem élhettek igazán szabad életet. Szabadulásuk után életük végéig megmaradtak a társadalom által bélyegzett emberek. Továbbra is árulónak tartották őket, a titkosrendőrség folyamatosan megfigyelte őket, veteránként nem ismerték el őket, s megfosztották a juttatásoktól, nehezen találtak munkát. Az álláspályázatokon szinte kivétel nélkül szerepelt a kérdés: "Hadifogoly volt?" A legtöbben kénytelenek voltak távoli, elhagyatott területeken új életet kezdeni.

Furcsa, de 2015-ben csupán a német kormány nyújtott szimbolikus jóvátételt az akkor még életben lévő 4000 egykori szovjet hadifogolynak, akik mindegyike 2500 eurót kapott.