Bata Éva megosztotta tapasztalatait arról, milyen érzés volt kisgyermekes édesanyaként újra belépni a színház világába.

Bata Éva a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Iskolában oktatja a diákokat, ahol művészi tehetségüket és kreativitásukat fejleszthetik.

Az eltelt időszak tele volt izgalmas eseményekkel: eljátszotta A mi kis falunk vagány kocsmárosnőjének, Tecának a szerepét, férjhez ment, és boldog édesanyává vált. Legújabb lenyűgöző alakítása mellett Bata Éva megosztotta tapasztalatait arról, milyen érzés volt kisgyerekes anyukaként visszatérni a színház világába.

Akkoriban, amikor Marton - Hegedüs D. osztályába jártál, a Vígszínház volt a pályakezdő színészek egyik legfőbb bázisa. Te is itt kötöttél ki, és elég hosszú időt töltöttél el a falai között. Mennyire érezted magad védettnek és otthonosnak ebben a környezetben?

A gyakorlati éveimet összeszámolva összesen 9 évet töltöttem ott szerződéses státuszban. Az ottani terhelés néha talán túlzott volt, de fiatalon az ember könnyebben viseli a kihívásokat. Ezek az évek felejthetetlenek voltak, és egy igazán különleges csapat jött össze: Mészáros Máté, Molnár Áron, Lengyel Tomi, Járó Zsuzsa, Péter Kata és Herczeg Adri. Igaz, hogy a közeg talán egy kicsit burok volt számunkra, de ha visszatekintek,

Könnyen elengedted 9 év után ezt a fontos bázist?

Nem, valóban nem volt könnyű, rengeteget vívódtam. Általában is nehezen hozok meg jelentős döntéseket, de akadt egy pillanat, amikor belém hasított a felismerés: ha most nem lépek, akkor örökké halogatom ezt az egészet, és nem találom majd a kiutat. Most, ha visszagondolok, csak azt érzem, hogy ez a döntés remek volt.

Szabadúszó lettél, így nyilván egy csomó teher is lekerült a válladról.

Igen, kilenc év elteltével szükségem volt arra, hogy a dolgok leülepedjenek bennem. Abban az időszakban nem tudtam volna elképzelni, hogy máshová igazoljak át. A világ is óriásit változott körülöttem: megjelent a Covid, terhes lettem, így a színház falain kívül is rengeteg esemény zajlott az életemben. Szerencsére mindig akadt mit csinálnom, sosem maradtam munka nélkül. Éppen akkor kezdődött el a Radnóti Színházzal való kapcsolatom, amelynek a legutóbbi szerződésem vetett véget.

Milyen találó, hogy "lett a vége", hiszen pont A vége című előadásban mutatkoztál be a Radnóti színházban.

Nem, az már a második darabom volt, A vágy volt az első, amit Alföldi Robi rendezett, és a Teslában volt a bemutatója, de talán nem kapott túl nagy hírverést. Ez egy négyszereplős darab volt, nagyon jóleső feladat, plusz Robi nagyon fontos szakmai ember az életemben. Ott, akkor nagyon megszerettem azt a közeget, és azt a közlekedést, ahogy dolgoztunk, ahogy együtt voltunk.

A Radnóti Színház egészen eltér a Vígszínháztól: sokkal intimebb a tér, ami különösen meghitt atmoszférát teremt. Itt a közönség és a színészek közötti kapcsolat sokkal közvetlenebb, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy újra felerősödjön az összetartozás érzése. Talán éppen ezért tapasztalható, hogy sokan szívesen keresnek menedéket ebben a barátságos környezetben.

Úgy vélem, sosem akadtak nehézségeim a komfortérzetem megtalálásával egy csapatban. Függetlenül attól, hogy egy társulat tagjaként vagy vendégművészként tevékenykedem, mindig könnyedén alkalmazkodom. Ha a munka minősége és az energiák pozitívak, akkor gyorsan magával ragad a közeg. Számomra nem csupán a hovatartozás volt a motiváló tényező, hanem az a természetes érzés, hogy szabadon létezhetek és kifejezhetem magam. Amikor felajánlották a lehetőséget, már egyértelmű volt számomra, hogy ez a környezet tökéletesen illeszkedik hozzám.

A Radnóti Színházba már édesanyaként szerződtél, de még pici volt a kislányod. Mennyire ment gördülékenyen fizikailag és mentálisan a visszatérés?

Igazán különleges élmény volt számomra, hiszen éppen a szoptatás időszakában álltunk színpadra a darabbal. A próbák viszonylag zökkenőmentesen zajlottak, mivel több kisebb szerep is várt rám, és a csapat mindig figyelembe vette a hátteremet. Én pedig teljes szívvel-lélekkel vetettem bele magam az egészbe. Elképesztően élveztem ezt a munkát, és szinte észre sem vettem, mennyire vágyom már rá. Az igazi fordulópontot azonban a találkozás jelentette Pepével (Nagy Péter István, a Radnóti Színház rendezője - A szerk.), akivel úgy éreztem, hogy csodásan rezonálunk egymásra, ami szárnyakat adott a próbafolyamat során.

Ő volt az, aki rendezte az Angyalok Amerikában című előadást, amelyben egy igazán figyelemre méltó szerepet alakítasz. Korábban már találkoztál ezzel a nemzetközi szinten is elismert művel?

Nem, anno a Nemzetiben nem volt szerencsém látni, és olvasni sem olvastam, így teljesen friss szemmel vágtam bele. Tudom, hogy lett volna lehetőségem belemerülni a történetbe előre, de számomra sokkal izgalmasabb, ha teljesen üres lapként indulok neki egy darabnak. Persze, előfordul, hogy olyan előadást próbálunk, amit már korábban láttam vagy játszottam, de mivel ez a mű eddig elkerült, tudatosan kerültem a kutatást a próbák előtt.

Az AIDS krízisről szóló előadás 1991-es bemutatója óta sokat változott a világ, de a darab üzenete továbbra is releváns. Napjainkban talán a legfontosabb üzenete az empátia és az elfogadás fontossága. Az előadás rávilágít arra, hogy a stigmatizálás és a diszkrimináció csak súlyosbítja a problémát, míg a megértés és a támogatás segíthet a közösségeknek a gyógyulásban. Emellett felhívja a figyelmet a megelőzésre és a tudatosságra, amelyek nélkülözhetetlenek a jövőbeli járványok kezelésében. Az AIDS története nem csupán a betegségről szól, hanem az emberi kapcsolatok mélységéről és arról, hogyan tudunk együttélni a nehézségekkel.

Hú, hát szerintem erről 15 oldalas disszertációt lehetne írni! Egy fantasztikus anyag, aminek rengeteg rétege van. Nagyon sok utat meg lehet nézni, hogy bizonyos élethelyzetekben merre mozdul egy ember. Elképesztő karakterábrázolások, számtalan különálló, de mégis összefonódó történet. Nyilván az én szerepem Harper, eggyel szűkebb ebből a szempontból, de a saját határain belül tényleg volt, hogy úgy éreztem a próbafolyamat alatt, hogy annyi út van ennek a nőnek a sztorijában, hogy csak győzze próbálgatni az ember.

A történeted során egy rendkívül gazdag érzelmi palettán kalandozol, ahol a karaktered hatalmas íveket fut be, és számos mélységet és magasságot tapasztal meg.

Igen, és nekem még nem volt ilyen feladatom, hogy ennyi egymástól homlokegyenest eltérő amplitúdót kell képviselni, vagy ugrabugrálni ezek között. Rettenetes nagy utazás volt nekem ez a próbafolyamat! Minden egyes előadás előtt, már előző nap nem vagyok magamnál. Őszintén szólva, még nem találtam meg azt a számomra jó ritmust, amiben jól fel tudok készülni, ha aznap ezt játsszuk.

Az előadás befejezése után könnyen meg tudod szabadítani magad a szereptől? A darab hossza és intenzitása nem csekély.

Előadás után már könnyen megy az elengedés, az előtte lévő idő a bonyolult. Tudom, hogy ez alkat kérdése, mert van, akinek egy-egy előadás után több idő kell a visszazökkenéshez, nekem azzal nincs problémám.

Mennyire formálta át az életedet anyaként a logisztikád és az időbeosztásod? Milyen kihívásokkal kellett szembenézned, és hogyan találtál megoldásokat a mindennapokban?

Logisztikailag minden sokkal nehezebb. Természetesen ez nem panasz, de ameddig nem voltam édesanya, addig el sem tudtam képzelni, hogy ezt, hogy lehet jól csinálni. Hogy lesz egy embernek annyi energiája, amennyire szüksége van? Aztán lett egy csodálatos kislányunk, és fel sem merül, hogy mit, hogy lehet bírni, valahogyan sokszorozódnak az energiák.

Elvégeztél egy Gyermek és Diákszínjátszó Rendezői képzést. Miért volt ez számodra fontos?

Ez egy igencsak régi történet, ami a szívemhez nőtt. Kecskeméti lányként nőttem fel, és ott töltöttem a gimnáziumi éveimet, ahol a színjátszás iránti szenvedélyem szárba szökkent. Azóta is szoros kapcsolatban állok az ottani színjátszó barátaimmal, akik a művészet iránti közös szeretetünkkel összekötnek minket. Néhány évvel ezelőtt egy felejthetetlen diákszínjátszó tábort szerveztünk a gyönyörű Mátrában. Csoportonként alkottunk meg saját előadásainkat, ami első hallásra talán unalmasan hangzik, de valójában egy izgalmas kaland volt. Ekkor kezdtem el igazán felfedezni ezt a világot, és ahogy teltek az évek, egyre inkább tudatosult bennem, hogy bár ösztönösen érzem a színjátszás varázsát, jó lenne, ha lenne egy szilárd alapom, amire építkezhetek. Az igényem arra, hogy megosszam másokkal a gondolataimat és érzéseimet, egyre erősebbé vált, és ez a vágy vezetett el engem a szakmai fejlődés felé.

Hétvégenként voltak a foglalkozások, egyeztettem a családdal, és elvégeztem a képzést. Szuper csapat volt, és az is adott egy gellert az egésznek, hogy csak nők voltunk.

Van tapasztalatod a tanítás terén ezzel a végzettséggel?

Tavaly a Pesti Magyar Színiakadémián vezettem egy kurzust, amelyet az elmúlt két év során fejlesztettem, most pedig a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Iskolában folytatom ezt a munkát. Rendkívül élvezem, mert valódi frissességet hoz az életembe, és számomra is izgalmas kérdés, hogy hogyan találom meg azt az alapot, ami megerősíti, hogy a színházról alkotott elképzelésem érvényes. Ebből a nézőpontból nézve igazán inspirálóan hat rám.

Mi tölt fel a mindennapokban, mi erősít még?

Az a helyzet, hogy még mindig keresem a módját, hogyan tudnám hatékonyan beosztani az energiámat. Amikor nekilátok valaminek, azt mindig teljes gőzzel, ezres fordulatszámon csinálom. Nagyon nehezen megy, hogy tudatosan visszafogjam magam, és elfogadjam, hogy néha elég, ha csak 80%-on pörög a dolog, nem kell mindig a maximumon teljesítenem. Jelenleg még nem igazán tudom, mi az, ami valóban kikapcsol és pihenést hoz. Az apukája sem az a tipikus otthon ülő, kötögető típus, így biztosan nem véletlen, hogy minket választották erre a kihívásra.

Természetesen! Miben segíthetek neked?

Természetesen! Íme egy egyedibb változat: Igen, van egy fantasztikus bébiszitterünk, aki mindig számíthatunk, ráadásul a nagymama és a sógornőm is rendelkezésünkre áll, amiért nagyon hálás vagyok. Flóra most óvodás, és szerencsére jól vészeltük át a betegségekkel teli időszakot. Nagyon élvezi az ovit, és egyértelműen látszik rajta, mennyire szüksége van a korabeli gyerekek társaságára.

Az egyik gyermekkori fotódhoz azt írtad az Instagramon, hogy nincs is annál szebb dolog, mint amikor az embernek van nővére. Vajon Flóra is nővér lesz majd valamikor a jövőben?

Nem, ő már rendelkezik egy nővérrel, így ez a felosztás már adott.

Ki közületek a szigorúbb szülő?

Szerintem én, illetve helyzetfüggő. Bárki bármit mond, szerintem valamennyi szigor elengedhetetlen. Nem vagyunk vaskalaposak, nincs sok szabályunk, de az a deal, hogy az a kevés, ami van, azt tartsuk. Flórának nem mindig ugyanaz az igénye, sokszor van szüksége férfienergiára, és akkor az édesapja van jobban ott. Egyébként most kezdődött egy olyan szakasz, hogy mindkettőjüknek fontos, hogy csak ők ketten legyenek, és én ilyenkor kissé háttérbe szorulok.

Sokan ismernek a "Mi kis falunk" című sorozat Tecájának szerepében, de te úgy döntöttél, itt az ideje, hogy visszavonulj.

Fontos része volt az életemnek, és nagyon jó kis tanulmányi kirándulás volt. Jól el lett találva Teca karaktere, és az évek alatt rengeteget forrt. Jó szívvel emlékszem rá mindig, de amikor már tervben volt a baba, akkor jeleztem, hogy szeretnék kiszállni. Utána terhes is lettem, tehát úgy is alakult minden, ahogy terveztem.

Mennyire szeretsz előre tervezni? És vajon mennyi valósul meg az általad megálmodott tervekből?

Nem nagyon. Most tanulom azt is, hogyha jót akarok magamnak, és főleg, ha hogyha nyugalmat akarok, akkor kénytelen vagyok mondjuk minimum egy héttel előre megnézni, hogy mik a lehetőségeim, mik az igényeim, és azok alapján összerakni a menetrendet. Az biztos, hogy a színházi évad júniusig tart, utána meg fogjunk magunkat, beülünk az autóba, és elindulunk. Csak úgy, mindenféle komolyabb tervezés nélkül. Ezt szeretem a legjobban.

Hogy vagy mostanában? Minden a legnagyobb rendben halad?

Jelenleg úgy érzem, mintha elveszítettem volna a belső egyensúlyomat. Szeretném könnyedén átengedni magamon azokat a kellemetlen érzéseket, amelyek nem igazán nyújtanak komfortérzetet. Mostanában úgy érzem, hogy sokkal könnyebben kibillenek az egyensúlyomból, mint korábban. Fontos lenne, hogy tudatosan jelen legyek abban a pillanatban, ahol éppen vagyok. Gyerekkoromtól fogva kísér ez az érzés, hogy mindig várni kell valamire, vagy el kell jutni valahonnan valahova. Most azt szeretném, ha ezt a távolságot egy kicsit csökkenthetném, és a kisebb lépések által tapasztalhatnám meg a haladást.