Azt kívánta, hogy szerdán délután a kanapén ücsörögve, egy könyv lapjait forgatva leljenek rá.

Egy bűnténybe hajló szerelmi háromszög, na meg jelentős irodalmi utaláshalmaz: az Én uram és legyőzőm című könyv François-Henri Désérable hokijátékosból lett szépíró díjazott regénye, amely már magyarul is elérhető a 21. Század Kiadó gondozásában. A szerzővel az őszi Könyvfesztivál első napján beszélgettünk a kötet születéséről és az írói lét szépségeiről.

François-Henri Désérable 18 évesen kezdett regényeket írni, első könyve 25 évesen jelent meg. Franciaországban hat kötetet adott ki, amelyeket több nyelvre is lefordítottak. Műveiben irodalmi alakok, híres tudósok és történelmi személyek is megjelennek - nincs ez másképp új regényében, az Én uram és legyőzőmben sem, amely francia irodalmi zsenik előtt (is) tiszteleg.

A könyv lapjain folyamatosan érzékelhető a klasszikus irodalmi hagyomány és a kortárs világ közötti feszültség. A történet nem csupán egy irodalomtörténeti elemzés, hanem egy modern szerelmi háromszög drámáját is felvázolja, melyben két férfi és egy nő bonyolult kapcsolata, valamint annak fokozódó feszültsége áll a középpontban. Désérable szavaival élve, a szerelmi háromszög a világirodalom egyik legidősebb és leggyakrabban használt motívuma, amely bár nem új keletű regényötlet, mégis éppen ez a közhelyesség adta számára az inspirációt.

A szerelem sokféle formáját szerettem volna feltérképezni, és mélyebben megérteni, mit is jelent valójában a szenvedély. Számos szerelmi narratíva létezik már, így elhatároztam, hogy valami teljesen egyedit hozok létre. Olyan történetet, ami eddig még sosem látott napvilágot ebben a témakörben. Talán éppen ez a kihívás ragadott meg a legjobban, és ez adott inspirációt ahhoz, hogy elkezdjem megírni a regényem.

A szerző szavaival élve, új regényében az irodalmi hagyomány és a modern korszak közötti feszültség folyamatosan jelen van. De vajon mit is takar ez a kettősség az író számára?

Íróként mélyen hiszek abban, hogy minden egyes könyv egy másik könyvből születik. Az ötletek sokszor összefonódnak, és egy új gondolat csírája egy korábbi alkotásban található. Soha nem teremtünk igazán a semmiből; mindannyian az általunk olvasott művek szövevényes keveréke vagyunk. Én is gyorsan felfedeztem az irodalom hagyományos világát, ahol számos francia, illetve más nemzetiségű szerző hatása érezhető volt rám. E kötetben néhányukat külön is megemlítem.

"Ez egy módja annak, hogy tisztelegjek előttük" - mondta a szerző, aki nemcsak epikát, de lírát is ír. A költészet azonnali, impulzív és érzéki művelet, a regényírás azonban sok energiát, figyelmet, koncentrációt és kitartást igényel. Kitartást, amelyet hokis múltjából emelt át írói karrierjébe.

François-Henri Désérable tíz esztendőt töltött el a profi jégkorong világában, ahol nem csupán a jégpályán, hanem a sportág szívében is otthonra lelt.

A fő ok, hogy eldöntöttem, hogy az életemet az írás köré építem fel, az az, hogy szerettem a szabadságot. És persze szerettem olvasni. Azt akartam, hogy az emberek szerdán délután a kanapén, könyvvel a kézben találjanak rám

Désérable kiemelte, hogy az élsport és a rendszeres edzés nem csupán fizikai, hanem mentális fegyelemre is neveli az embert. "Ha elhanyagolod az edzéseket, és a mérkőzés előtt inkább bárokban töltesz időt alkoholt fogyasztva, másnap csúfosan fogsz szerepelni. A teljesítményed gyengébb lesz, és nem tudsz a legjobbat nyújtani a pályán. Úgy érzem, ezt a gondolkodásmódot át tudtam ültetni az írásba is. Tudom, hogy az írás művészet, de ugyanakkor mesterség is. Ahhoz, hogy kiemelkedő legyél, elengedhetetlen a fegyelem. Valószínűleg ezt a leckét a hoki tanította meg nekem" - osztotta meg gondolatait.

A regény stílusa sima és légies, ugyanakkor alaposan kidolgozott, rétegezett szöveg, amely bőségesen merít az intertextualitás gazdag forrásaiból. Désérable íróként élvezi, hogy játékra hívja olvasóit, még akkor is, ha az általa választott témák nem mindig a vidámságról szólnak. Számára fontos, hogy az írásaiban és a kifejezésmódjában megmaradjon egyfajta lazaság és humor, ami inkább ösztönösen, semmint tudatosan jelenik meg.

Egyszerűen így írok, ez a módszerem.

Az olvasás számomra nem csupán szokás, hanem életformám része. Mint ahogy Borges, az argentin író is megfogalmazta, büszke vagyok azokra az oldalakra, amelyeket már átrágtam. Ez a gondolat gyönyörűen kifejezi, hogy minden író, aki a szavak világában mozog, előbb olvasó volt. Az írás folyamata elválaszthatatlan az olvasás élményétől; mindannyian tanulunk a nagy mesterektől, akik előttünk jártak. Nem ismerek egyetlen neves írót sem, aki ne merítkezett volna meg a könyvek tengerében, hiszen az olvasás ad erőt és inspirációt a saját történeteink megalkotásához.

Azt hiszem, a korai irodalom a legcsodálatosabb módja annak, hogy kapcsolatot építsünk olyan emberekkel, akik már régóta nincsenek közöttünk. Arthur Rimbaud vagy Paul Verlaine talán nem is sejtik, de számomra igazi barátokká váltak, akik mélyen hatnak az életemre. Olyan értékesek számomra, mint néhány még élő társammal való kapcsolat.

François-Henri Désérable szerint ez az egyik legszebb dolog az irodalomban: az irodalom olyan, mint egy intellektuális fürdő. Lenyugtat és lelassít. Manapság ugyanis csak gyors, felszínes zuhanyokat veszünk...