Az orosz-amerikai diplomáciai egyeztetések kapcsán aggasztóan merül fel a kérdés: vajon ismételten átlépjük-e a múlt árnyait?

Múlt héten Rijádban az Egyesült Államok és Oroszország képviselői tárgyaltak az orosz-ukrán konfliktusról és a Moszkva-Washington kapcsolatainak helyreállításáról. Az esemény különös aggodalmat keltett, hiszen a szaúdi fővárosban rendezett találkozóra (ahol már szóba került egy Trump-Putyin találkozó lehetősége is) se az Európai Unió, se Ukrajna képviselői nem kaptak meghívást. Ebből az alkalomból visszatekintünk az elmúlt több mint száz évre, és összegyűjtjük azokat a fontos eseményeket, amikor a nagyhatalmak a kelet-európai államok sorsa felett tárgyaltak.

Ha Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke úgy határozna, hogy Ukrajna és európai szövetségesei nélkül állapodik meg Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, ezzel egy régi hagyományt elevenítene fel a történelem lapjain. Az ilyen helyzet nem lenne példa nélküli a térségben, ahol előfordult már, hogy Ukrajna kimaradt a saját jövőjének alakulásáról szóló tárgyalásokból.

Kelet-Európa története évszázadok óta a nagyhatalmi játszmák színhelye, ahol a hatalmak érdekei folyamatosan ütköznek. A XVIII. században a Lengyel-Litván Nemzetközösség, amely magában foglalta a mai Ukrajna nyugati részeit is, a térség középpontjában állt. Ezt a területet Oroszország, Poroszország és Ausztria három különböző alkalommal, 1772, 1793 és 1795 során, különféle stratégiák és politikai érdekek mentén osztotta fel, ezzel mély nyomot hagyva a régió jövőjében.

A napóleoni háborúk végén, 1815-ben történt egy negyedik felosztás is. Az úgynevezett bécsi kongresszuson a legendás francia hadvezér által létrehozott lengyel bábállamot, a Varsói Hercegséget szabdalták darabokra a nagyhatalmak, de akkor már Franciaország és Nagy-Britannia részvételével. Kelet-Európa akkor megrajzolt határai egy évszázadig, vagyis az első világháború végéig fennálltak. A térséget ez a három állam osztotta fel egymás között ismét: Poroszország (amely a Német Császárság elődállama volt), Oroszország és Ausztria (amely az 1867-es kiegyezéstől Osztrák-Magyar Monarchiaként ismert).

Aztán az első világháborúban ez a status quo felborult. A 20. század viharos első felében bizonyos területek, például a Baltikum, a mai Ukrajna, vagy éppen Lengyelország többször is gazdát cserélt. A harcok lezárultával pedig a nagyhatalmak a kelet-európai népek képviselői nélkül döntöttek a térség további sorsáról, és mint később kiderült, a legtöbb ilyen megállapodás katasztrofálisan félresikerült, mert nem tudta tartósan garantálni a békét.

Az ukrán állam története mélyen összefonódik a nagyhatalmak közötti osztozkodás eseményeivel. Az első, valóban független ukrán állam 1918. március 3-án, a breszt-litovszki béke aláírását követően alakult meg, egy anarchikus időszak kellős közepén.

Az első világháború keleti frontján jelentős változások mentek végbe, amikor 1917-ben Oroszországban forradalom robbant ki. Az országban végigsöprő polgárháborús zűrzavarok következtében az orosz forradalmi kormány, Lev Trockij vezetésével, béketárgyalásokba lépett a központi hatalmakkal, melynek eredményeként különbékét kötöttek.

A német-orosz megállapodás értelmében Kelet-Európa jelentős része gyakorlatilag német befolyás alá került volna, legalábbis ha a háborúban súlyosan meggyengült Német Császárság nem omlik össze néhány hónappal később, és nem szenved vereséget a világháborúban. A breszt-litovszki békét tárgyaló felek között ott volt a Monarchia, az Oszmán Birodalom és Bulgária is, azonban ezek az államok nem rendelkeztek komoly befolyással a megállapodás formálására.

A németek a márciusi béke után nem tudták megtartani a hatalmas területeiket, míg az oroszokat a saját polgárháborújuk foglalkoztatta. Ezt a kaotikus helyzetet kihasználva a kelet-európai országok kikiáltották függetlenségüket, így vált önállóvá Ukrajna, Lengyelország, Finnország és a balti államok. Azonban a bolsevikok nem sokkal később, kevesebb mint egy év elteltével, érvénytelennek nyilvánították a békét, és nekiláttak visszafoglalni a cári Oroszország korábbi területeit. Ukrajna függetlenségi harcot folytatott a Szovjetunió ellen, de sajnos alulmaradt. Ezzel szemben a Baltikum országai és Lengyelország sikeresen megőrizték függetlenségüket a második világháború kezdetéig.

Miközben a kelet-európai viszonyok 18 év alatt lenyugodtak, 1936-tól kezdődően a náci Németország már elkezdett komolyan mozgolódni. Ebben az évben a német csapatok bevonultak a versailles-i szerződésben demilitarizált Rajna-vidékre. A feszültség folyamatosan nőtt a kontinensen, két évvel később 1938 márciusában a Wermacht megszállta Ausztriát. Csehszlovákiában pedig a német szolgálatok komoly felforgatótevékenységet végeztek, amelynek eredményeképp a többnemzetiségű államban felerősödtek az etnikai feszültségek a csehek, a szlovákok, a németek és magyarok között. Adolf Hitler igényt tartott a Csehszlovákia Szudéta-vidéknek nevezett határterületeire, ahol nagyrészt németek laktak.

Neville Chamberlain brit miniszterelnök tévesen azt hitte, hogy Adolf Hitler célja csupán az, hogy az európai németeket egy közös államban egyesítse, ezért engedményeket tett annak érdekében, hogy a diktátor terjeszkedési ambícióit lecsillapítsa. A müncheni megállapodás konkrétan arról szólt, hogy 1938-ban a szövetséges hatalmak (Franciaország és az Egyesült Királyság) a busz alá lökték a kontinens egyik utolsó polgári, demokratikus országát, Csehszlovákiát, annak érdekében, hogy Adolf Hitlert lekenyerezzék. A müncheni egyezmény (amelyet Benito Mussolini Olaszországa is aláírt egyébként) értelmében Prágának át kellett adnia a németek által lakott Szudéta-vidéket.

A brit miniszterelnök büszkén tért vissza Londonba, ahol azt mondta, hogy az egyezmény tartós békét teremt Európában. Winston Chirchill, a kormányfő párttársa azonban pár nappal később már a brit alsóházban bírálta a lépést:

Teljes és megsemmisítő vereséget szenvedtünk el. Előbb-utóbb rájönnek, hogy csupán idő kérdése, hogy mikor következik be a végzet – akár évek, akár hónapok múlva –, de Csehszlovákia végül a náci rezsim áldozatává válik.

- mondta Churchill 1938. október 5-i híres szónoklatában. A Szudéta-vidék átadásával Csehszlovákia észak-nyugati része védtelenné vált egy német invázióval szemben, ami Churchill jóslatának megfelelően hónapokkal később, 1939. március 14-én bekövetkezett.

A térkép újrarajzolásának színpadán ezúttal Joszif Sztálin és Adolf Hitler szerepelt, a nyugati hatalmakat pedig már nem vonták be a játszmába. A Molotov-Ribbentrop paktum értelmében a balti államok és Lengyelország keleti területei a szovjet birodalom részei lettek, míg Lengyelország nyugati felét a német befolyás övezetévé nyilvánították. 1939. szeptember 1-jén, a szovjetekkel kötött titkos megállapodás védelmét élvezve, Hitler elindította Lengyelország ellen az inváziót, amelyhez a Szovjetunió is csatlakozott. Ezzel a lépéssel megkezdődött a második világháború viharos időszaka.

Adolf Hitler 1941-ben drámai fordulatot hozott Kelet-Európa politikai táján, amikor a Molotov-Ribbentrop paktum kereteit figyelmen kívül hagyva villámháborút indított a Szovjetunió ellen. Ez a katonai akció, akárcsak a korábbi orosz inváziók, végül csúfos kudarccal zárult. Ahogy a szövetségesek győzelme egyre valószínűbbé vált, a tengelyhatalmak ellen harcoló három legnagyobb ország vezetője a Krím-félszigeten ült össze, hogy egyeztessen a háború utáni világ sorsáról.

A téma a második világháború utáni Európa felosztása köré összpontosult. Ekkoriban már Churchill brit miniszterelnök, Theodore Roosevelt amerikai elnök és Joszif Sztálin, a Szovjetunió vezetője, egy asztalnál ült, és megállapodtak arról, hogy a nagyhatalmak milyen arányban gyakoroljanak befolyást a kelet-európai országok felett. Az egyeztetések során a hatalmi viszonyok átrendeződése és a geopolitikai érdekek összefonódása állt a középpontban, ami hosszú távon meghatározta a térség politikai táját.

Ennek ellenére Sztálin ígéretet tett arra, hogy Lengyelországban demokratikus választások legyenek, amit aztán nem tartott be. Persze a szovjetek nemcsak Lengyelországban, hanem az összes megszállt államban is beavatkoztak később a választásokba.

Franklin Roosevelt Jaltából - Chamberlainhez hasonlóan - ismét a világbéke reményével tért haza, a következő, potsdami csúcstalálkozót már meg sem élte. Az amerikai elnökkel együtt meghalt a realitása annak is, hogy Kelet-Európában független államok létesüljenek. Európára szintén Churchill szavaival élve "vasfüggöny ereszkedett le", és a nyugati demokráciák és a keleti, szovjet típusú diktatúrák négy évtizeden keresztül történő szembenállása következett, ahol az atomháború fenyegetése folyamatos volt. Moszkva több kelet-európai forradalmat - köztük az 1956-os magyart - vérbe fojtott, a két nagyhatalom pedig a világ különböző pontjain brutális proxyháborúkat vívott egymással.

A politikai elemzők az utóbbi napok eseményeit most két történelmi fordulóponthoz hasonlítják. Jonathan Sweet leszerelt ezredes és Mark Toth a The Hillen megjelent véleménycikkükben arra figyelmeztetnek, hogy Donald Trumpnak semmiképpen sem szabadna beleegyeznie egy Jalta 2.0 típusú megállapodásba, ahol Vlagyimir Putyinnal együtt Ukrajna és az új európai védelmi struktúra jövőjéről döntenének Kijev és Európa kizárásával. A szakértők hangsúlyozzák, hogy egy elhamarkodott megállapodás hosszú távon még súlyosabb problémákhoz vezethet, ami újabb kihívásokat hozhat a térség stabilitásában.

Oroszország ugyan meggyengülve, de a világpolitikai helyzetét nem csökkentve jönne ki abból, ami nem tartaná vissza a további lehetséges agressziótól, ráadásul ezzel a globális világrend jelenlegi alapelvei - melyek szerint az országok közötti konfliktusokat nem erőszakkal, hanem nemzetközi fórumokon, diplomáciai úton kezelik - súlyosan sérülnének, ami a világ más részein is konfliktusokat szülhet.

Timothy Garton Ash a Zeit című német lapban megjelent írásában arra figyelmeztet, hogy Donald Trump Ukrajnát Putyinnak úgy "ajándékozza", mint ahogyan a szövetségesek egykoron Csehszlovákiát adták Hitlernek. Azért teszik ezt, hogy elkerüljék egy szélesebb körű konfliktus kirobbanását, remélve, hogy ezzel megóvhatják a békét.

Marco Rubio, az Egyesült Államok külügyminisztere hangsúlyozta, hogy Ukrajnában egy olyan békefolyamatra van szükség, amelyet minden érdekelt fél elfogad. Csak így lehet a háborút tartósan lezárni. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy Kijev megfelelő biztosítékokat kapjon arra vonatkozóan, hogy Moszkva nem indít újabb támadást. Ezen garanciák nemcsak Ukrajna biztonságát szolgálnák, hanem Vlagyimir Putyin számára is elegendő visszatartó erőt jelentenének.

A hivatalos kommunikációs csatornák azonban arra engednek következtetni, hogy a tárgyalások Oroszország számára előnyösebb pozícióból kezdődhetnek. Trump számára valószínűleg a gyors megoldás elérése a prioritás, a hosszú távú következményeknél.

Amerika még a rijádi találkozó előtt belement több fontos orosz követelésbe, például abba, hogy a területi rendezés alapját ne Ukrajna 2014-es határai adják - ami egyébként sem volt reális -, ahogy Ukrajna NATO-hoz való csatlakozását is kizárták.