Az év legnagyobb művészeti eseményének megnyitóján jártunk, ahol Presser Gábor varázslatos zongorajátékával kápráztatta el a közönséget.

Talán merész kijelentés, hogy a 2025-ös év legkiemelkedőbb kiállítása már most tetten érhető, de azután, hogy részt vettünk a Godot Galéria legújabb tárlatának megnyitóján, ezt nem lehet másként állítani. A Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet életművének második szakaszát bemutató kiállítás lenyűgöző, magával ragadó és elgondolkodtató élményt nyújtott. A műalkotásokat a lehető legegyszerűbb módon tárták a közönség elé, lehetővé téve, hogy azok önállóan, mindenféle díszítés nélkül érvényesüljenek. Az elképzelés tökéletesen bevált.

Budapesten a Godot Galéria február 28-i megnyitója olyan hatalmas tömeget vonzott, hogy a termekben egy tűt is nehéz lett volna leejteni anélkül, hogy valaki ne lépne rá. Be kell vallanom, kicsit különc vagyok, mert a tömeg mindig is zavarba ejtett, annak ellenére, hogy nem tudom pontosan megszámolni, hány fesztiválon vagy koncerten vettem részt eddigi életem során. Ezeken a rendezvényeken a zene ereje képes felülírni a tömeg nyomását, de sosem gondoltam volna, hogy egy festészeti kiállítás is képes ugyanarra. Pedig valóban így történt.

Amikor Szüts és Vojnich neve felbukkan egy tárlat hirdetésében, bennem mindig egyfajta bizalom ébred. Tudom, hogy az általuk bemutatott alkotások minősége meg fogja alapozni a tapasztalataimat. Akárhogy is alakuljanak a kiállítás körülményei, biztos vagyok benne, hogy valami különlegeset és inspirálót fogok felfedezni.

Most is ez történt. Ahogy a bejárathoz értem, egy furcsa feszültség futott végig rajtam, miközben a hatalmas tömeg zaja, mint egy megvadult tenger, a falakon, ajtókon, ízlésen és jóakaraton áthullámzott. Amint azonban behatoltunk az első térbe, mintha csak én maradtam volna. Körülöttem üresség terült el, csupán a képek léteztek, amelyek élénken táncoltak a gondolataimban.

Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet művei olyan különleges képességekkel bírnak, amelyekkel csak a legkiválóbb művészek rendelkeznek. Képesek a legegyszerűbb helyzeteket, pillanatokat és tereket is barátságossá és közelinek tűnővé varázsolni, miközben egy finom, mégis fájdalmas nosztalgikus érzést csepegtetnek beléjük. Máskor pedig egy szívszorítóan taszító, zsigeri ellenállást keltő élménnyé alakulnak. Szocialista bunkerek rideg falait barátságos, bolyhos szobák varázsolják, míg a kopott autóutak végtelen sztrádákká nyúlnak, felfedezésre váró tájakká transzformálva azokat.

Az első termekben árnyképek, érzelmek és felfedezések uralkodnak. A képek egy vékony határvonalon egyensúlyoznak, ahol még látható, hogy mi inspirálta őket, de ha egy kicsit több részletet rejtenek el, már csupán az alkotók tudnák, mit is rejt a vászon. Ha viszont kevesebb eltávolítás történik, csupán elmosódott ábrázolások maradnak.

Ahogy végigjárjuk a termeket, úgy tűnik, hogy az alkotások egyre inkább megosztottá válnak. A hangsúly már nem csupán a hagyományos megvalósításokon van, hanem új értelmezésekre és kísérletekre helyeződik. Az anyag jelentései megbillentek, vagy éppen a tér határait feszegetik. Pedig ami itt zajlik, az nem csupán egy játék, legfeljebb olyan értelemben, ahogyan Bach vagy Chopin is „játszott” a hangszerén. Különféle stílusirányzatok tűnnek fel, ám mindegyiket könyörtelenül saját látásmódjukra alakítják, mintha egy új valóságot teremtenének.

Valamiképpen ez az, ami megfoghatóvá teszi a mai, folyamatosan átalakuló világban mindazt, amit művészetnek vagy alkotásnak nevezünk. Szó esik a festőről, a képet tanulmányozó közönségről, valamint a világ változásairól, de nem csupán közlési szándékkal, sokkal inkább egy olyan intuíciós szűrőn keresztül, amely nélkül az élmények csupán egy zűrzavaros halmazt alkotnának, befogadhatatlan formákban. Ez a szűrő maga a művész, és ezért érzi az ember szükségét a művészetnek: mert ezáltal valaki átformálja számára a valóságot egy olyan megközelítésbe, amely lehetővé teszi, hogy nézőként, hallgatóként vagy éppen az élmények elszenvedőjeként gazdagabbá váljon. Ez a gondolat különösen igaz a mostani kiállításra, ahol a művészet mélysége és sokrétűsége még inkább megnyilvánul.

Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet a metafizikai festészet kiemelkedő képviselőiként tartják számon magukat. A Godot Galériában megrendezett kiállítás a 60-as és 70-es évek óta aktívan alkotó festőpáros életművének második fejezetére irányítja a figyelmet, bemutatva a 90-es évektől kezdődő munkáikat. Noha a két művész stílusa és megközelítése eltérő, számos közös vonás fűzi össze őket, így festményeik harmonikus egységet alkotnak a tárlat során. Mindketten mélyen hittek abban, hogy a művészetek közötti kölcsönhatás gazdagítja az alkotói folyamatokat, ezért rendszeresen együttműködtek írókkal, költőkkel és zenészekkel, ezzel is színesítve saját művészi világukat.

A rendezvény szívében egy hatalmas tér várta a látogatókat, ahol zongora és mikrofonok sorakoztak a szervezők ügyes keze által. Miután a közönségnek lehetősége nyílt felfedezni a csarnok rejtett zugait, Presser Gábor foglalta el a hangszerét. Egy varázslatos dallam csendült fel, amelyet egy rövid énekrészlet követett. Ezt követően a zongoraművész finom érintésekkel kísérte Parti Nagy Lajos szavait, aki mesterien szőtte össze a művészetek közötti összefonódásokat, a festők belső vívódásait, saját élményeit és a kiállítás atmoszféráját, egy varázslatos, emlékezetes élménnyé alakítva a pillanatot.

Sok évvel ezelőtt Váradi Júlia egy interjúban érdeklődött Vojnich gondolatairól, amikor fest. "A munkám során soha nem irányít tudatos cél" – válaszolta Vojnich. "A képek megszületése egy rendkívül hosszú és összetett folyamat, amelyben a racionális gondolkodás szerepe elenyésző. Amikor a vászon elé állok, nem tudom előre, merre fogok haladni. Egy dolgot tudok csak: ha rábukkanok valamire, ami felkelti az érdeklődésemet – legyen az egy kifejező fotó, egy kapualj vagy bármi más – onnantól kezdve elindul a folyamat. Hová vezet ez az út, és milyen irányba haladok? Azt nem tudom.

- fogalmazott Parti Nagy Lajos a művész szavaival.

Valóban, nem minden művészet születik ugyanúgy, nem igaz? Amikor a zongorához ülünk, vagy az üres lapra bámulva várjuk az ihletet, vajon valóban tiszta művet alkotunk, ha már eleve ismerjük a célt? Meg tudjuk-e akadályozni, hogy az intuíció felülírja az első, esetleg még naiv gondolatot? Szükséges-e egyáltalán ezt megállítani, vagy az már önmagában is a hamisság szülője lesz? Talán senki sem bírja megfejteni ezt az örök dilemmát, de bármennyire is keserű, jó érzés elmerengeni rajta.

Ez a különleges élmény körülbelül húsz percig tartott, de nem szeretném túlságosan részletezni, hiszen a virtuális tér korlátai nem bírnak el mindent. Egy azonban biztos: február 28-án este, amikor a zene, az irodalom és a festészet egyesült, olyan varázslatos pillanatot élhettünk át, amelyre az emberi lélek csak ritkán találkozik. Ez a különleges esemény felemelte az élményt, amelyet a kiállítás örvényszerű hatása keltett, ahogy kérlelhetetlenül vonzotta a látogatót. A tárlat 2025. március 1-jétől április 13-ig lesz látogatható. Mindenkinek ajánlom, aki ...