"A nők is tudnak kicsit harsányan beszélni, ha úgy hozza a helyzet" - interjú Cserihannával és Lenkkével.

Cseri Hanna (cserihanna): Az idei áprilisi hónapban az Akvárium Lokálban tartott koncert egy különleges mérföldkő volt számunkra, hiszen itt találkoztunk először. Azóta is figyelemmel kísérem Lili tevékenységét és kreatív munkáját.

Fehér Lili (Lenkke_) így nyilatkozik: "Engem is mélyen megérintett Hanna munkássága, mióta a Hangfoglalón megismertem."

Mit gondoltok egymásról? Mit szerettek a másikban?

F. L.: Az első, ami eszembe jut, az a Hanna csibészsége. Azt is bírom, hogy a szövegek önreflektívek, őszinték, és csomó olyan dolog is átjön a zenéből, ami személyesebb, amire rá tudok kapcsolódni. Ja, és nagyon szeretem, hogy káromkodik.

Cs. H.: Úgy érzem, rengeteg párhuzam húzódik a világunk között, különösen a szövegek és a hozzáállás terén. Zeneileg Lenkke inkább az elektronikus irányzatokat képviseli, míg az én stílusom inkább a káoszra épít, így az ő zenéje talán egységesebbnek tűnik az én sokszínűségemhez képest. A közös koncertünk fantasztikus élmény volt, mert láttam, hogy a közönségünk között jelentős átfedés van.

Manapság úgy tűnik, hogy a fiatal zenei színtéren egyre inkább előtérbe kerül a "lányvonal". Ti is észleltétek, hogy a popzenében újra virágzik a girl power?

F. L.: Először is, úgy gondolom, hogy ez egyáltalán nem lényeges. Mi egyszerűen csak emberek vagyunk a popzene világában. Ugyanakkor van néhány dolog, ami a nőiességünkből eredően hatással van a produkciónkra. Az én személyiségemben, sok más mellett, ott van az is, hogy nő vagyok, és ez a zenei munkámban is megjelenik. Viszont sem én, sem Hanna nem igazán törekszünk arra, hogy különösen hangsúlyozzuk vagy kiemeljük a női identitásunkat.

Cs. H.: Ez is egy olyan összekötő szál, ami minket összefűz.

Nem is erre összpontosítottunk. Inkább arra szeretnénk rávilágítani, hogy míg a 60-as évek hajnalán még számos kiemelkedő női előadó (mint például Koncz Zsuzsa, Kovács Kati vagy Zalatnay Cini) uralta a színpadot, az idő múlásával ez a tendencia egyre inkább megváltozott. Az utóbbi 30-40 évben a popzene világában egyre inkább a férfiak dominálnak, ami mindenképpen figyelemre méltó jelenség. Ez a folyamat pedig valószínűleg több dolgot is jelez a zeneipar és a társadalmi normák alakulásáról.

Cs. H: Amikor a 2000-es évek elején bejöttek a televíziós tehetségkutatók, akkor azért feltűnt jónéhány lány is. Igaz, ők jellemzően nem voltak dalszerzők. Énekesek voltak, hiszen erről szóltak ezek a versenyek. Most az látszik, hogy sokkal jobban értékelik az emberek azokat az önálló alkotókat, akik a gondolataikról mesélnek, és már nem kizárólagos szempont az énektudás. Nyilván az is fontos, de mintha most lenne egy ilyen alanyi művészet éra.

Lili, te a színpadon egyfajta techno-sámánként tombolsz, Hanna meg nem keveset káromkodik. Mindketten bátran, nagyon mélyen és őszintén reflektáltok magatokra. Ez közös pont.

Cs. H.: Nem biztos, hogy ezt bátorságnak nevezném. Inkább azt tapasztalom, hogy a dalaink mögött egy olyan alapelv rejlik, miszerint akkor válhatnak igazán hitelessé, ha teljesen őszinték és konkrétak. Amikor pedig megszületik egy ilyen dal, úgy érzem, hogy az már nem csupán az én munkám, hanem inkább a hallgatóé válik. Kicsit el kell tudnom távolítani magam a saját alkotásaimtól.

F. L.: Én is észlelem, hogy idővel a művem elválik attól az érzéstől, ami akkor és ott bennem volt, amikor megírtam a dalt. Bár még mindig igaznak tartom azokat a gondolatokat, már nem annyira személyesek számomra. A visszajelzések sem hatnak rám úgy, mert azt érzem, hogy nem rám, hanem a műre vonatkoznak. Hannánál különösen azt tapasztalom, hogy képes őszintén kifejezni olyan érzéseket és gondolatokat, amelyek révén sok ember hangját közvetíti. Ez egy nagyon fontos szerep, amit betölt.

Hanna, a te dalaidban néha eléggé erőteljes kifejezések is felütik a fejüket.

Cs. H.: Amikor egy férfi káromkodik, hajlamosak vagyunk csak legyinteni, mintha ez teljesen normális lenne. De a nők is használják a szavak e színes palettáját, és én arra törekszem, hogy a dalokban olyan természetesen beszéljek, mintha csak egy barátommal ülnék le egy kávéra. Olyankor könnyen kicsúszik a számon egy-egy „kurvaanyád”. Ezt a nyers kifejezést próbálom egy lírai mélységgel ötvözni, ami mindig izgalmas eredményeket hoz. Szeretek ezzel játszani, az ellentétek feszültségét kihasználni: angyali hangon énekelni valami igazán durvát.

Ez a színházas énedből jön?

Cs. H.: Határozottan így van. Az abszurd és a humor világa is lenyűgöz. Mindig is foglalkoztatott, hogyan lehet szigorú keretek között, mégis kifejezően alkotni. Tudom, hogy manapság nem annyira keresettek a rímelt versek, de engem ez a forma továbbra is mélyen vonz. Valaki meg is jegyezte, hogy ezáltal a szövegeim egyfajta 19. századi hangulatot árasztanak.

Hanna másik énje a bábművészet világában bontogatja szárnyait, ami természetesen a zenéjére is kihat. Lili, úgy hallottam, te viszont a képzőművészet iránt is lelkesedsz.

F. L.: A kisképzőre jártam kerámiaszakra, úgyhogy van is egy keramikus papírom..

Néhány dalodban a szövegek és szavak használata olyan, mintha önálló hangszerként vagy ritmikus eszközként léteznének.

F. L.: Valóban, néha úgy érzem, hogy a szavak zeneisége ugyanolyan fontos, mint amit kifejeznek, és én is szívesen játszom ezzel. Például a Monkey című dalban a szöveg szándékosan letisztult, és úgy érzem, az angol nyelv különösen jól adja át ezt a fajta szabadságot. Mindig töprengek azon, hogy melyik dalhoz melyik nyelv illik a legjobban, ez egy izgalmas kihívás számomra.

Cs. H.: Nem voltam tisztában Lili képzős háttérével, de valamiért sejtettem, hogy van benne valami, hiszen a zenéje olyan erőteljesen hordozza a képzőművészeti elemeket.

Természetesen! A koncerteken valóban életre kel a képzős világ, Lenkke. Itt minden egyes akkord és ritmus egy új dimenziót nyit meg, ahol a zene és a képzelet határvonalai elmosódnak. Az élő előadások során a közönség eggyé válik a dallamokkal, és együtt merülnek el egy varázslatos élményben, amely mindenkit magával ragad. Tehát igen, a koncertek valóban egy különleges platformot nyújtanak a kreativitás és az érzelmek kifejezésére.

F. L.: Idővel szeretném ezt megvalósítani. Jelenleg azonban még nem volt lehetőségem alaposan kidolgozni ezt a részletet. Mostanában elkezdtem egy videószerkesztő programot tanulmányozni, éppen emiatt. A képzőművészet és a kerámia iránti vonzódásom mellett a zene is felerősödött bennem, ami hosszú ideig dilemmát okozott számomra: melyik irányt válasszam a kettő közül? Az egyik tanárom, aki tudta, hogy néha kihagyom az órákat, hogy zenéljek, egyszer ránézett az egyik festményemre, és azt mondta: „Nem lehet egyszerre két lovat megülni.” Ez a megjegyzés igazán felszabadítóan hatott rám. Akkor jöttem rá, hogy először döntést kell hoznom – és végül a zene mellett tettem le a voksomat. Ma már úgy érzem, hogy a döntésem óta annyira „növekedett” a lehetőségeim tárháza, hogy talán beférne alá még egy ló, vagy legalábbis egy aprócska.

Hanna, nálad a báb szerepe kerül előtérbe, mint a zene és a koncertek lenyűgöző kísérője.

Cs. H.: Sajnos elég sok lovon ülök egyszerre. A lemezbemutató koncertünk során volt egy kis bábozás is, ahol hárman mozgattunk egy figurát egy dal közben. Emellett belevittünk néhány performatív elemet is, sőt, még egy minimális díszletet is kitaláltam. Szóval igyekszem egyesíteni a két műfajt. Persze, ennek vannak anyagi vonzatai is, hiszen a bábszínház nem éppen olcsó mulatság. De számomra ez a két világ folyamatosan összefonódik, és nem érzem, hogy választanom kellene közöttük. Végül is, szinte mindenhol jelen vagyok. Azt hiszem, a sokfelé való tevékenykedés néha kimerítő, mintha több ember életét élném egyszerre. Rendezek, játszom, írom a szövegeket és a zenét, koncertezek – mindezek mellett hajlamos vagyok túlvállalni magam. Ennek részben az az oka, hogy nehezen mondok nemet, de valójában nem is nagyon szeretnék, mert mindig is lelkesedem az új lehetőségekért.

Mindkettőtök zenéjében – a humoros pillanatok, a vicces megnyilvánulások és a hangzásbeli kreativitás mellett – időnként komoly, elgondolkodtató témák is megjelennek. Ilyen például a pánikbetegség, az öregedés folyamata, a technológiai függőség és hasonló mélyreható kérdések.

Cs. H.: Az ember nem homogén. Sok szorongásból, problémából, örömből, gondolatból, humorból, kapcsolatokból áll össze a személyisége. Ezt én igyekszem átültetni a zenébe is, arra törekszem, hogy ez a fajta sokszínűség megjelenjen a dalaimban. Nekem ugyanolyan fontos részem a szorongás, mint a felszabadultság vagy a hülyéskedés. A zenét pedig nagyon szigorúan a tartalomhoz írom. Ezért is ilyen eklektikus zeneileg az album.

F. L.: Az idő múlásával nálam számos dolog átalakult, és a különböző érdeklődési területeim nyomai szépen kirajzolódnak a dalaimban. Úgy vélem, mindenkinek van egy belső hangja, amely időnként kifejez bizonyos gondolatokat a fejében. Én is rendelkezem egy ilyennel. Amikor ez a hang olyan dolgokat mond, amelyek túllépnek a szituáción, és valami izgalmas perspektívát nyújtanak, azokat írásba foglalom. Később ezeket a gondolatokat fejtem ki, és akár dalokká formálódhatnak. Néha prózát írok, és abból kiemelek egy-két érdekes elemet vagy témát. Előfordul az is, hogy egy adott zenei loopra építek, és felfedezem, milyen ritmusok és szavak illenek hozzá.

Cs. H.: Egyébként tök érdekes, hogy alkotóként sokszor a szenvedésből könnyebb meríteni, de közben emberként ezt nem lehet várni, hogy legyen mindig valami fájdalom. Alkotóként az is felelősség, hogy a hétköznapokban, apróságokban meglássunk valami értéket, annak valami olyan drámai vetületét, ami egy nem alkotó ember számára talán jelentéktelen. Minden dolog lehet művészi alkotás témája vagy apropója. Az alkotó szeme a fontos, hogy mit lát, mi az a narratíva, amit abból ki tud hámozni.

Amikor a felelősségről beszélünk, különösen most, hogy egyre többen figyelnek rátok, érdemes elgondolkodni azon, hogy ez a teher hogyan hat rátok. A felelősség súlya valóban növekszik, ahogy a követőtábor bővül. Nem érzitek néha, hogy ez túl sok?

Cs. H.: Eddig nem nyomasztott engem, nem gondoltam így rá. Abban érzem a felelősségemet, hogy mindig törekedjek az egyenességre. Vagy, hogy törekedjek arra, hogy értő kapcsolatban legyek magammal, meg azzal, ami történik. Ebben benne van az is, hogy hét év múlva már egy teljesen másik ember leszek, annyira megváltozom - és ez teljesen rendben van -, csakhogy erre is kell, hogy tudjak élesen reflektálni. Ha ez megvan, akkor oké, ennél nagyon felelősséget nem is érdemes vállalni.

Hét év múlva is zenészként képzelem el magam. Az élet mindig új inspirációkat hoz, és a zene számomra az önkifejezés legszebb formája. Remélem, hogy addigra új dalokat írok, tapasztalatokat gyűjtök, és talán még több emberhez eljut a zeném. A zene hatalma, hogy összeköt, és szeretném, ha a saját hangommal is hozzájárulhatnék ehhez a folyamathoz.

Cs. H.: Számomra a jövő hét évre előre kitekintve homályos. A céljaimat reálisan, közelről fogalmazom meg, és amikor ezekhez eljutok, akkor kezd kialakulni valami új irány. Zenészként pedig nem is igazán lehet hosszú távú terveket szőni: számos tényező, köztük a piaci viszonyok folyamatosan alakítják a helyzetet. Így hát felesleges olyan célokat felállítani, amelyek teljesítésére alig van ráhatásom. Ha mégis megpróbálnék ilyen ambiciózus álmokat kergetni, az biztosan csak boldogtalanságot hozna számomra.

Lili, nálad ez az elektronikus zenei-fordulat hogyan jött? Először akusztikus gitáros-dalokat játszottál, aztán jött egy markáns váltás.

F. L.: Az éneklés iránti szenvedélyem egy különleges úton indult. A Kisképző zenei részlegén fedeztem fel a zene varázsát, ahol énekelgetni kezdtem, és megtanultam néhány gitárakkordot, hogy saját magamat kísérhessem. Ekkor egy sor izgalmas esemény indult el párhuzamosan. Az a tanárom, aki a zenei oktatást vezette, beszerezte azt a különleges eszközt, ami női hangokat férfiakká alakított. Ezzel nyílt meg előttem a lehetőségek végtelen sora, és rájöttem, hogy semmi sem lehetetlen. Ráadásul a családom által üzemeltetett Cökxpôn Ambient Chill Garden is nagy hatással volt rám. Bár konkrét példák nincsenek, de az ottani élmények mélyen belém ivódtak. Apám felesége pedig a Pupilla nevű elektronikus zenekarban játszott, ami szintén hozzájárult a zenei fejlődésemhez. Közben a párom bevezetett a zeneszerkesztő programok világába, és felfedeztem, hogy a fizikai korlátaim nem gátolnak meg abban, hogy a fejemben lévő ötleteket kibontakoztassam. Ez az együttműködés a gépekkel lenyűgöző számomra. Inspiráló, hogy mindez lehetséges, és hogy annyi szellemi energia fektetett abba, hogy ezek a zenekészítéshez szükséges szoftverek létrejöhessenek.

Van is egy pár dalod, amiről az jutott eszünkbe, hogy akusztikusan születhetett, vagy úgy is tök jól szólna. Hanna, neked is volt egy zenekarod, a CseRihannák, ami hagyományosabban szólt, de a te zenéd is elektronikusabb lett.

Cs. H.: Ott az volt, hogy a barátaimmal összegyűltünk, és aki amilyen hangszeren tudott, beszállt. Amúgy az nálam is volt, amit Lili mondott: felfedezni és megtanulni a programokat segít abban, hogy képes legyek megalkotni azt, ami a fejemben szól. És ez óriási dolog. Azt érzem, hogy a határ a csillagos ég. Nagyon inspiráló, hogy a kreativitásom a programismerettel együtt nő és tágul. Abba sem lehet hagyni: mindig jön egy új gondolat, hogy valamit még ki kellene próbálni. Az előző lemezemen még csak nagyon kezdetleges szinten tudtam ezt. Ott ültem Kövér Kristóf gitáros-producer mellett - vele csináltam azt a lemezt -, mondogattam neki, hogy ne így legyen, hanem úgy, és annyira frusztrált, hogy nem tudom megcsinálni, amit szeretnék, hanem el kell magyaráznom teljesen absztrakt dolgokat. Annyira személyes az egész, annyira a fejemben szól, hogy szerettem volna én megcsinálni. Hadd legyek a magam ura.

A felelősség kérdését illetően, Hanna, te is megélted azt, hogy egy rossz komment mennyire meg tudja viselni az embert. Sőt, írtál is erről egy dalszöveget, amelyben kifejezed, hogy három napig nem tudsz tőle szabadulni. Ez valóban így van? Ezen kívül emlékszem egy esetre, amikor Puzsér Róbert kemény kritikát fogalmazott meg a Bácsik című daloddal kapcsolatban. Úgy tűnt, hogy nem értette meg teljesen, mit is akartál kifejezni vele. Te mit gondolsz erről?

Cs. H.: A kommentek valóban képesek felforgatni az ember lelkivilágát. Sokan azt mondják, hogy aki az internetre lép, annak minden kritikát el kell tűrnie. De ez nem mindig ilyen egyszerű. Az igazság az, hogy az ember nem két nap alatt sajátítja el a megfelelő eszközöket a kritikák kezelésére. Én a színházi világból érkeztem, ahol a vélemények nem csupán felületes megjegyzések formájában érkeznek, hanem átgondolt kritikákban, amelyek még egy negatív vélemény esetén is tartalmaznak érveket, és a kritikus kerek mondatokban fejti ki a gondolatait. Ezzel szemben egy „faszszopó ribanc, takarodjál” típusú üzenet sokkoló lehet. Az is befolyásolja, hogy éppen milyen lelki állapotban vagyok, de egyre inkább megtanulom kezelni a kommenteket, különösen azokat, amelyek mögött nincs arc, és a szerzőjük anonim marad.

Már nem igazán meglepő, hogy a közéleti személyiségeket efféle vádakkal keresik meg, de hogy egy dalszerző és énekes is a célkeresztbe kerüljön? Az igazán meglepő!

Cs. H.: "Leprás kelés" - ilyenek is voltak. Volt egy csávó, aki minden nap bekommentelte, hogy ez még mindig szar, ma is szar.

Különösen elhivatott és elkötelezett tanulónak mutatkozik.

Cs. H.: Amikor az első ilyen élmények értek, akkor azt vettem észre, hogy nagyon leértékelem magam - ha valaki azt írja, hogy szar, amit csinálok, akkor azt gondolom, hogy na, most kiderült. Nagyon megviselt minden ilyen visszajelzés.

Képzeld el, amikor a népszerű véleményformáló, Puzsér, váratlanul megszólít a rádió adásában! Az a pillanat, amikor a hangja eljut hozzád, és a szavai mélyen betalálnak. Milyen érzés lenne, ha a kritikája vagy éppen a dicsérete közvetlenül hozzád szólna? Az izgalom és a feszültség keveredése biztosan maradandó élményt nyújtana!

Cs. H.: A Bácsi volt kábé a második szám, ami kijött, szóval nyilván nagyon felkavart. Rám eresztette a dühös, puzsérista kommentelőit, akik érthetetlenül dühösek voltak rám. Értem, hogy félre lehet érteni a szövegét, talán nem is a világ legjobb száma, de dühösnek miért kell ettől lenni? Aztán meghívott Puzsér az Önkényes mérvadóba, elmentem vendégként és megvédtem magam. Vitáztunk, és nem volt rossz élmény. Remélem több ilyen nem lesz.

Lili, te hogyan állsz a kritikákkal?

F. L.: Az egészhez úgy álltam hozzá, hogy tudtam, érkezni fognak visszajelzések, ezért fel kellett készülnöm. Az érdemi kritika mindig jöhet, és gondolom, hogy Hanna is hasonlóan vélekedik. Valaki megjegyezte, hogy a furulya hangzása egy kicsit gyermeki, és elgondolkodtam rajta, hogy nem lenne-e érdemes valami komolyabb fúvós hangszeren játszani. Aztán eszembe jutott a tilinkó, úgyhogy lehet, hogy ez a gondolat már ott motoszkált bennem. Próbálom szétválasztani, hogy mi az, ami személyesen érint, és mi az, ami Lenkke_-t, az alkotót és előadót képviseli, és nem azt a "jé"-t, aki reggel felébred, megissza a kávéját, majd elmegy a mosdóba, és boldogan éli az életét. Itt lép be az egótól való távolságtartás: két lépés hátra, és ott próbálom megfigyelni a képet. Ehhez azonban szükségem van időre. Amikor sodródásban vagyok, amikor éppen valamire készülök, amikor ide-oda rohangálok, és haladnom kell, akkor nincs időm arra, hogy feldolgozzam azokat a dolgokat, amelyeket emberi szinten meg kellene tennem. Az is eszembe jutott, hogy minél több figyelmet kap az ember, annál inkább érzi, hogy nem engedheti meg magának, hogy minden apróságra azt mondja, "jaj, de fáj". Megértem, hogy sok előadó úgy érzi, el kell határolódnia, és kijelölnie egy határt, hogy ezt már nem engedheti meg magának, ezt ki kell zárnia az életéből.

Ma már egy-két év alatt történnek nagy dolgok a magyar könnyűzenében is. Ti hol látjátok magatokat egy-két év múlva?

Cs. H.: Most volt egy teltházas koncertem az Akvárium KisHalljában, ami igazán figyelemre méltó eredmény számomra. Azt érzem, hogy az előrehaladásom üteme nagyon egészséges, és ez lehetővé teszi, hogy mindezt meg tudjam emészteni. Jövőre jó lenne megcélozni a NagyHall-t, de hogy azon túl mennyi potenciál rejlik még ebben, azt nem tudom pontosan. Persze, tudom, hogy ennek is megvannak a határai, és biztos, hogy nem a Puskás-stadion a végállomás. A Budapest Park is hatalmas lépés lenne, de a kérdés az, mi van a kettő között. Talán egy dupla NagyHall? Meglepődöm azon, hogy sokkal több ember találja meg a zeneimet, mint amire számítottam. Nyilvánvaló, hogy ez nem a mainstream zene világa; elég személyes, és úgy érzem, van benne egyfajta intellektuális mélység is - még ha nem is tartom belvárosi sznoboskodásnak. Nyitott vagyok és kíváncsi, és talán még ennél is szélesebb közönséget elérhetek.

F. L.: Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy hol húzódik majd az üvegplafon, de jelenleg nem tudom ezt pontosan megítélni. Örömmel mondhatom, hogy mögöttem áll egy teltházas lemezbemutató. Kicsit meglepett ez a siker, de az ütem, ami most körülvesz, számomra is érthető és kezelhető. Jelenleg csak ennyit látok a jövőből. Főleg, hogy erre a koncertre különösen ráhangolódtam.

Korábban már említettem, hogy ti olyan előadók vagytok, akikkel a fiatalok könnyedén azonosulnak. Bár nem vagytok egyidősek, a korkülönbség nem olyan jelentős, hogy eltávolítson benneteket egymástól. Hogyan látjátok a saját generációtokat? Most pedig ne a bácsik és nénik próbálják megfejteni ezt a kérdést.

F. L.: Kicsit individualistán léteznek azok, akik ebbe a korosztályba tartoznak. Használjuk a telefonunkat, felrakjuk magunkról a képet, aztán mindenki kapja meg a rá eső figyelmet. Azt veszem észre, hogy mindemellett az embereknek nagyon nagy igényük van arra, hogy kapcsolódjanak. És ez van mindkettőnk esetében: az emberek kapcsolódni akarnak dalszövegekhez, vagy akár más emberekhez, szeretnék, hogy legyenek közös élményeik. Amellett, hogy van egy kis depresszív üresség, ott a remény és a nyitottság is. És igény, hogy legyen még valami az életben, amit ma még nem is tudnak.

Cs. H.: A zenémet meglepő módon mindenféle generáció hallgatja. Nehezen is tudom értelmezni ezt a generáció-kérdést. Amit mondani akarok az inkább a "kor emberére" vonatkozik: nagyon nagy igény van a valódiságra. Annyira megszaporodtak a fake dolgok, kamuelőadók, és ez, gondolom még durvább lesz a mesterséges intelligenciával. Akkora értéke van a valódinak, a valódi gondolatnak, a hús-vér embernek, a találkozásnak, a zenének. Ez mind nagyon fel fog értékelődni. Bár már most látom a tendenciát, de ez egyre inkább így lesz.