A bennünk rejlő premodern szellem olyan, mint egy elfeledett kincs, amely a modern világ zajában ismeretlen mélységeket rejt. Ez a belső hang a hagyományok, az ősi tudás és a természethez való szoros kapcsolat hálózatán fonódik össze. Megjelenik az élet a

Újra itt vannak a szenvedélyes, mélyen gyökerező magyarok!

füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból,

A csend vastag, mint a köd, minden hang elnyelődik a levegő sűrűjében. Senki sem mozdul, mintha az idő is megállt volna. Alantra gondolok, akinek jelenléte még a szavakat is meggondolásra készteti. Az apró részletek, a látvány, az érzések mind összefonódnak ebben a pillanatban, ahol csak a csend beszél.

Egy apró, hűvös költői csontujj int a távolból.

Spiró György 1984-es, Jönnek című versében egy olyan érzésre tapint rá, amely sokunkban ott él. A költemény ugyanakkor bizonyos tévedéseket is hordoz. A problémánk nem a mélymagyarokkal, vagy bármelyik embertársunkkal van, hanem inkább a történelem súlyos örökségével. Igen, mindannyian a nehézségek és a kihívások közepette érkeztünk, és ebben nincs bűn. De a lényeg az, hogy cselekedhetünk a jövő érdekében, és változtathatunk a sorsunkon.

A civil szervezetek és a független sajtó megbélyegzésére irányuló feketelista-törvény révén egy új szakaszába lép a politikai küzdelem, amely a rendszerváltás idején indult el. Fontos, hogy alaposan elemezzük, mi állhat ennek a jelenségnek a hátterében.

Nem a semmiből jönnek azok a vágyak, amelyek egy törzsi jellegű közösség újrateremtésére vonatkoznak, és amely vágyakat a hatalom birtokosai az elmúlt 15 évben sikeresen lovagoltak meg és korbácsoltak fel céljaik elérése érdekében.

Theodor W. Adorno és Max Horkheimer művében, A felvilágosodás dialektikájában, egy rendkívül izgalmas és ellentmondásos kérdést vetnek fel: miért éppen a ráció és a tudás terjesztésére törekvő felvilágosodás vezethet újfajta elnyomáshoz és barbarizmushoz, ahelyett, hogy az emberi emancipációt szolgálná? A szerzők hangsúlyozzák, hogy a felvilágosodás során a ráció instrumentális jellegűvé vált, ahol a tudás és a racionalitás csupán eszközként funkcionál a természet és a társadalom feletti hatalom megszerzésében. Ez a megközelítés egy olyan világot eredményez, ahol a tárgyiasítás dominál, s a dolgok – beleértve az embereket is – csupán erőforrásként léteznek.

A folyamat elkerülhetetlen történelmi és társadalmi következményeként a mítoszok lebontására irányuló felvilágosodás új mítoszokat szült. Az 1947-ben publikált mű kifejti, hogy a totalitárius rendszerek felemelkedése és a holokauszt nem a felvilágosodás kudarcának tekinthetők, hanem inkább annak logikus következményeiként. A jelenlegi magyar társadalmi rendszer is hasonló válaszreakció, amely az elfeledett, de mélyben lappangó premodern, felvilágosodás előtti érzésekre reagál. Nem meglepő, hogy Spiró éppen a racionalitásra épülő szocializmus diktatúrájának végén észlelte ezt, amikor a vas- és acéleresztékek kezdenek meglazulni.

A folyamatos fenyegetettség érzésének fenntartása, az ellenségkép manipulálása, a racionális döntéshozatal hiánya, valamint a kiváltságos csoportok, az úgynevezett "törzsek" létrehozása mind-mind olyan jelenségek, amelyek az emberi jogok tiszteletének és a polgári szabadságok védelmének előtti, archaikus időszakokhoz való visszatérést tükrözik.

Ezzel függ össze az is, amit az egyik legsikeresebb magyar jogász, Jakab András, az Emberi Jogok Európai Bíróságának Bírája mondott egy korábbi interjújában: "a stabilitást biztosító szabályok túlnyomó része informális és íratlan, személyes kapcsolatokon, személyes viszonyokon alapul. Így a válaszom röviden az a kérdésére, hogy a NER jogrendjében az intézmények valójában nem erősek". A jog mára már nem önérték, mint ahogyan azt a racionális állam- és társadalomszervezés megkívánná; pusztán a hatalomgyakorlás eszköze.

Ezekre a megállapításokra lehet úgy is tekinteni, mint a modern kor egyfajta paradoxonjára: a rációt követő világunkban éppen az igazság és a tények határvonalán egyensúlyozunk. Ugyanakkor megállapíthatjuk, hogy a rendszer alapvetően racionális, hiszen folyamatosan a növekvő gazdasági mutatókra és a javuló foglalkoztatási helyzetre hivatkozik. Ebből a szempontból nézve, bár az érvek éppenséggel helytállóak, a valóság ennél sokkal összetettebb. Az igazi kihívás a választók hűségének megőrzésében és az identitás kialakításában rejlik, ami sokkal inkább a mélyebb rétegekben keresendő, nem csupán a felszíni statisztikák tükrében.

A belső vágy, hogy visszatérjünk az ősi, atavisztikus kapcsolatokhoz, mindannyiunk lelkében ott rejlik, hiszen ez a legmélyebb emberi késztetés. A rendszer éppen ezekre a szunnyadó vágyakra építkezik. Nem elítélendő az, aki kifejezetten vágyik erre, csupán más helyen találja meg az egyensúlyát. Ez a jelenség pedig nem megvetést, hanem megértést érdemel.

Lukács György, a neves marxista filozófus, Az ész trónfosztása című munkájában mélyrehatóan elemezte az irracionális gondolkodás filozófiai gyökereit. Véleménye szerint ez a gondolkodásmód, amelyet ő magától értetődően irracionálisnak minősített, elkerülhetetlenül vezethet a fasizmushoz, amit saját történelmi tapasztalatai alapján állított. Az a kérdés, hogy a végső kimenetel mindig a nyílt fasizmus, vagy inkább annak rejtettebb megnyilvánulásai, továbbra is vita tárgya. Fontos Lukács figyelmeztetése, amely szerint az a politikai attitűd, amelyet sokan elnyomónak és irracionálisnak tartanak, nem a semmiből bukkant fel, hanem szervesen bele van ágyazva a felvilágosodás utáni társadalmi fejlődésbe. Ez azt jelenti, hogy a premodern, nem-racionális érzelmek és eszmék nem tűntek el a 18. században, és a mai napig hatással vannak ránk.

John Rawls, az amerikai filozófus, az 1970-es években foglalkozik a racionális alapelveken nyugvó politikai közösségek működésével, amelyeket két alapvető elv határoz meg. Az első elv a fundamentalista szabadságjogok tiszteletben tartására épül, beleértve a vallás- és gondolatszabadságot, a szólásszabadságot, valamint a gyülekezési jogot. A második elv a szociális és gazdasági egyenlőségre összpontosít. Rawls álláspontja szerint az igazságos elosztás olyan, amely mindenki számára előnyös, miközben biztosítja, hogy a társadalmi pozíciók elérhetősége mindenki számára nyitva álljon.

Magyarország jelenlegi helyzete egyértelműen tükrözi, hogy egyik elvnek sem tud megfelelni: a szabadságjogok komoly korlátozásokkal terheltek, a társadalmi mobilitás drámaian alacsony, és az elit pozíciók elérése szinte kizárólag a feudális jellegű struktúrákhoz való alkalmazkodástól függ. A helyzet nem azért áll fenn, mert a hatalmon lévők és támogatóik vitatkoznának Rawls bármelyik elvével, hanem mert ezek az elvek egyáltalán nem foglalkoztatják őket. Egy másfajta, premodern morális keretet követnek, amelyben az elvek a hatalom megőrzésére, az identitás fenntartására és az erő dominálására összpontosítanak. A premodern filozófia lényege: minden eszközt megragadni a hatalom megtartásáért, hiszen a küzdelem törvényei szerint csak az irányít, aki győz, különben őt magát győzik le.

Sokan meglepődtek, de ebből a perspektívából érthető, amit tavaly februárban a kalinyingrádi kormányzó, Anton Alihanov mondott: az orosz-ukrán háború oka nem más, mint Immanuel Kant, aki egyébként természetesen ott rejtőzködik a rawlsi elvek mögött is. A kormányzó szerint Kant "megágyazott annak az erkölcsi relativizmusnak, melynek segítségével a Nyugat minden tettét igazolja", ellentétben Oroszországgal, "mely az örök etikai értékekhez igazodik". A dicsőség és nagyság mögötti örök etika: túlélni, mindenkinél nagyobbra és erősebbre nőni. Ez az ősi, premodern szemlélet szerint nem hiba, hanem morális kötelezettség.

Aggódom, hogy a modern értelemben vett morális megfontolások valójában mélyen gyökereznek mindannyiunkban. Amikor a társadalmi egyenlőség, például az adórendszer igazságosabbá tételéről van szó, sokan értetlenül néznek, ha a tehetősebbek magasabb adókat javasolnak. Pedig az igazságosság alapelvei ezt egyértelműen indokolják. Sőt, a modern igazságosság fogalmából akár arra is következtethetünk, hogy ha tudomásunk van arról, hogy valaki jobban tudná nevelni a gyermekünket, akkor érdemes lenne őt választanunk, hiszen így a gyerekünk jobban boldogulhatna. Azonban mindannyian elsősorban a saját családunk jólétére összpontosítunk, és saját gyermekeinket különbnek tartjuk a politikai közösség más gyermekeinél. Ezek az érzések a premodern értékekhez nyúlnak vissza. Ezért érezzük Rawls elveit néha túl szigorúnak, ami teljesen érthető; csupán legyünk tudatában ennek.

Ha elfogadjuk, hogy mindannyiunkban rejtőzik egy premodern aspektus, akkor el kell ismernünk, hogy ennek az érzületnek a megjelenése különböző intenzitással bír egyes emberekben. Az izgalmas kérdés azonban az, hogy mi áll ennek a háttérében, és vajon van-e értelme, illetve lehetősége arra, hogy ezen a téren változást érjünk el.

Számos szerző kimutatta Magyarországra vonatkozóan, hogy a jelenleg regnáló hatalom ott a legerősebb, ahol az emberek a legkiszolgáltatottabb helyzetben vannak: a perifériák kistelepülésein. Kovai Cecília és Pulay Gergely A kliensi viszonyok mindennapi működése című antropológiai munkájukban két esettanulmányon keresztül mutatják be, hogyan válhatnak az egyébként premodern eredetű kliensi viszonyok a társadalmi integráció és az erőforrások elosztásának csatornáivá a vidéki Magyarországon. Konklúziójuk, hogy például a közfoglalkoztatás vagy más, a politika által szabályozott viszonyok az erőforrás-hiányos társadalmi helyzetekben egzisztenciális biztonságot nyújtanak. Az ilyen kliensi viszonyrendszerek mintája a feudális középkorra nyúlik ugyan vissza, de fennmarad a feudalizmus után is, és nem értelmezhető pusztán a feudalizmus hátramaradó nyomaként, állítják a szerzők. Kovai és Pulay arra is rámutat, hogy a kliensi viszonyrendszer azért a vidéki Magyarországon él tovább, mert itt nincsenek alternatív erőforrások: a túlélés egyetlen záloga a hatalom mögé való besorolás - még akkor is, ha egyébként, más körülmények között, sokan mást gondolnának a szabadságról és a jó életről.

A lényeg itt rejlik: azok számára, akik rendelkeznek alternatív erőforrásokkal, társadalmi tőkével és mobilitási lehetőségekkel, a modern vagy posztmodern elvek kedvezőbbek a túlélés szempontjából. Ezzel szemben azok, akiknek ezek hiányoznak, a premodern gondolkodás keretei között mozognak. A városi környezetben könnyebben válhat valaki kritikus, független gondolkodóvá, még ha a premodern értékek szelleme ott bujkál is mindannyiunkban. A periférián élő, kiszolgáltatott emberek számára ez a váltás sokkal nehezebb feladatot jelent.

Ez nyilvánvalóan nem adna magyarázatot a hatalmi struktúrákat kialakító egyének viselkedésére, de lehet, hogy a jelenség inkább egyéni és lélektani dimenzióba helyezendő. Az a kérdés, hogy miért tettek engedményeket a bennük rejlő premodern vágyaknak, s miért hajtja őket az a régmúltból fakadó késztetés, hogy saját magukat, családjukat és szűkebb közösségüket korlátok nélkül emeljék a csúcsra, talán inkább a személyes motivációik mélyebb megértésére irányul.

A hasonló méretű és bonyolultságú társadalmak, mint a magyar, irányításához a premodern érzések és gondolkodásmód nem megfelelő eszközök. Ahogyan a nemzetközi közösség számára is a racionális megközelítések, a párbeszéd, a kompromisszumok és a kooperációs alapelvek nyújtanak stabilitást és fejlődési lehetőséget, úgy Magyarország esetében is ez a helyes irány. Minden más megközelítés szétesést, összeomlást, stagnálást vagy hanyatlást eredményez.

Ahhoz, hogy újra rátaláljunk az elveszett útra, elengedhetetlen, hogy azok számára, akik most úgy érzik, hogy a premodern érzületek kezelése számukra elérhetetlen, lehetőségeket biztosítsunk. Ehhez pedig szükség van arra, hogy rendelkezzenek erőforrásokkal, választási lehetőségekkel, és olyan helyzetbe kerüljenek, ahol nem csupán a túlélésükért kell küzdeniük. Hiszen a túlélésért vívott harc mindig kihívások elé állít minket. Az erőforrások biztosítása nem csupán anyagi támogatást jelent, hanem baráti kapcsolatokat, figyelmet, empátiát és párbeszédet is. Amikor ezek az erőforrások eljutnak a társadalom perifériáira, akkor kialakulhat a lehetőség arra, hogy a bennünket foglalkoztató premodern gondolkodás visszaszoruljon, legalább addig, amíg nem a túlélés kérdése áll a középpontban. Nem véletlen, hogy Ferge Zsuzsa már a '90-es évek közepén figyelmeztetett arra, hogy ha az állam nem biztosít megfelelő jóléti szolgáltatásokat, akkor a civilizációs fejlődés visszafordulhat. Ha az állam ezt elmulasztja, a polgároknak kell cselekedniük, különben mindannyian a mélybe süllyedünk.

A szerző a TASZ munkatársa; véleménye nem feltétlenül tükrözi a szervezet álláspontját.